Lusta vagyok, mint a dög, úgyhogy ez most rövid lesz. Egy remek beszámoló már amúgy is készült a buliról.

The Datsuns

Szimpatikus zenekar. Valahol azt olvastam róluk, hogy ők a 21. század Led Zeppelin-je. Ez azért túlzás, de van bennük dög az egyszer biztos. Fogós riffek, feszes nacik, kompromisszum mentes rocky és némi pózolás. Leginkább így lehetne körülírni őket. Remek hangulatot teremtettek és a közönség is szerette őket. Koncertjük kiváló felvezetése volt a fesztiválnak.

Wire

Sajnos nem vagyok akkora tudora a zenekarnak, mint illene. Valamiért leragadtam az első három lemeznél, és ez most elég nagy hibának bizonyult, mert a korai dolgaikat kicsit háttérbe szorították. Éppen ezért főleg az első fele tetszett a koncertnek, amikor egymás után nyomatták a minimál punk klasszikusokat. Utána viszont kicsit átment az egész tohonyába, de így is nagyszerű volt végre élőben látni és hallani ezeket a jól fésült okostojás punkokat.

The Dwarves

Bőrbugyogós, suttyó rock and rollerek, totál abberált énekessel, aki minden második szám után mosolyogva közölte, hogy ő a legnagyobb rocksztár a világon. Én pedig simán elhittem ezt neki, amíg az ámokfutásuk tartott.

The Lemonheads

Evan Dando az az ember, akibe nem szégyen, ha egy heteroszexuális férfi beleszeret. A Lemonheads pedig az a zenekar, aminek a nem szeretéséért minimum 25 botütés jár. A koncert maga volt a megtestesült hibátlanság. Bő egy óra slágerparádé, power pop himnuszok a köbön, It's A Shame About Ray elejétől a végéig és egy rendkívül jó kedélyű Dando. Hát kívánhat ennél többet az ember? Nem!

These New Puritans

A koncert napjáig csak a nevükkel voltam tisztában, lemezt sosem hallottam tőlük korábban. Rövidke előadásuknak azonban sikerült gondoskodnia arról, hogy ez így is maradjon. Lendületes zakatoló post-punkjuk akár érdekes is lehetett volna, de valahogy baromi erőltetett és idegesítő volt az egész  Az, hogy nem hagytam ott a felénél őket egyedül a kissé szigorú tekintetű, ám a szíve mélyén valószínűleg rendkívül kedves laptop nyomkodó lánynak köszönhető.

The Fall

Mark E. Smith a legaljasabb, legelvetemültebb, legundorítóbb jelenség a pop szakmában. Állandóan roszban sántikál, és ott árt, ahol csak tud. Most sem volt ez másképp. Mikrofonjával szétverte az egyik cintányért, majd miután az a földre került még egy meg is rugdosta kicsit. Az erősítők csavargatásával szándékosan elbaszta a hangosítást, molesztálta a roadosokat, hozzávágott egy mikrofonállványt a kordonhoz stb... Mindeközben pedig olyan ocsmány módon vigyorgott, mint egy betépett kobold. Na de éppen ezért szeretjük őt, úgyhogy éljen sokáig! Gonoszkodás közben azért arra is szakított időt, hogy elcsaholja a legfaszább Fall slágereket. Alattomosságát pedig némileg kompenzálta a billentyűknél helyet foglaló csinos pin-up lány, aki amúgy a felesége.

The Godfathers

Életemben nem hallottam róluk.  Állítólág Kroáciában nagy kultuszuk van, ezért ők voltak az utolsó nap sztárfellépői. Mivel az eső kicsit közbe szólt, a nagyszínpadról áttették őket egy sátorba, de az sem telt meg teljesen, szóval nem igazán értem a körülöttük kialakult hype-ot. Nagyon béna produkció volt. Másodvonalbeli brit tutyimutyi rock-ot toltak és közben egyfolytában ment Horvátország istenítése.

videók

Ebben az országban mindenki azért nyivákol, mert nincsenek klassz koncertek és a menőbb előadóknak Bécsnél földbe gyökerezik a lábuk stb... Hát tegnap tiszteletét tette nálunk egy alapzenekar, csak azt nem értem, hogy a közönség hol maradt. Oké, nem pangott a hajó az ürességtől, de valamiért azt gondoltam, hogy a Helmet egy szellős félháznál azért nagyobb tömeget képes megmozgatni. Legalább a pár évvel ezelőtt agyonhájpolt nu metal rajongók lenézhettek volna, Helmet nélkül ugyanis a büdös életben nem lett volna Korn vagy Limp Bizkit. Mindegy, ez van. Aki otthon maradt bánhatja. Azok pedig, akik megjelentek csodás időutazásban vehettek részt. A  korai lemezektől kezdve egészen a 2006-os Monochrome-ig szinte az összes albumról szemeztgettek. Úgyhogy volt minden, a matekos gitárszaggatástól kezdve, a zavarbaejtően dallamos refréneken át, a perceken át tartó zajongásig. A totális megőrülés természetesen az In the Meantime alatt következett be, ami egyben a koncert végét is jelentette. Sajnáltam, hogy ilyen gyorsan elrepült az idő. Jó lett volna utána még ugrálni egy kicsit. 

Page Hamilton egyébként az egyik legszimpatikusabb frontember, akit valaha láttam. Hihetetlenül közvetlen, van humorérzéke, csodálatosan ordibál, énekelni is tud, írt egy csomó halhatatlan gitárriffet és nagy kedvence Bartók Béla. A számok közti szünetekben gyorstalpaló tanfolyamot vett magyarból, ami egy idő után olyan jól ment neki, hogy a koncert vége felé simán bemondott egy lófaszt, miután valaki megtanította neki a közönségből.

The Breeders - Mountain Battles

Az év legdurvább zenei élménye volt számomra ez a lemez. A viszonylag könnyed indítást, olyan mértékű fájdalom és kiábrándultság követi, hogy ember legyen a talpán aki kibírja bőgés nélkül a következő fél órát. Ebből a merengő, zaklatott állapotból egyedül a German Studies enged kilépni egy pillanatra, ahol mosolyoghatunk picit Kim bájos német akcentusán, aztán megint jön a bánat és a frusztráció. Néhány perccel a vége előtt az It’s the Love ugyan ad némi reményt a felengedésre. (megcsodálhatjuk benne pl. az év legrosszabb, de egyben legkedvesebb gitárszólóját.), az albumot záró címadó dal azonban iszonyatos kegyetlenséggel rántja vissza hallgatóját a valóságba.

Silver Jews - Lookot Mountain, Lookout Sea

A lemez, ami nem okozhatott csalódást. Maradtak a mélabús, szomorkodós alt country dallamok, és a keserédes humorral fűszerezett szövegek, a korábbiakhoz képest picit nagyobb derűlátással. Berman egy zseni, ezt már nem egyszer bizonyította. Tök mindegy, kik az aktuális partnerei, a végeredmény mindig hibátlan. Hogy benne lesz-e az év végi top 5-ben az nem is lehet kérdés. 

Stephen Malkmus and The Jicks – Real Emotional Trash

Tudom, korábban azt ígértem, hogy majd írok róla egy jó velős ismertetőt. Mostanra azonban rájöttem, hogy egy szirupos ömlengés lenne az egész, ami úgy sem érdekelne senkit, úgyhogy ezt most megúsztátok. A koncert beszámolóban már amúgyis kinyáladzottam magam. Aki bírja a változatos, fordulatokkal teli kiszámíthatatlan muzsikát, annak biztos nem fog csalódást okozni. Én azt szeretem benne a legjobban, hogy a sokadik meghallgatási után is képes meglepetést okozni. Legutóbb pl. a Gardenia-ban és a Hopscotch Willie-ben is Macskafogóra emlékeztető dallamokat véltem felfedezni.

Na ez egy érdekes történet. Elsőre eléggé megdöbbentett. Nem igazán értettem mi a fenét keres Stephin Merritt a The Jesus and Mary Chain-ben. Kifejezetten zavart, hogy a prüntyőgést felváltotta a zaj, és a dalok sem tetszettek túlságosan. Jó párszor végighallgattam, de sehogy sem tudtam vele megbarátkozni. Hetekkel később azonban újra elővettem, és azon kaptam magam, hogy a wc-től a buszmegállóig mindenhol a California Girls-t dúdolom. Majd szép lassan a többi dal is belopta magát a szívembe. Ettől függetlenül azért bízom benne, hogy nem akasztották végleg szögre az ukulelét.

Foci, vagy koncert? Ez itt a kérdés. Mivel a meccsben simán benne volt egy esetleges holland zakó, inkább az utóbbi mellett tettem le a voksomat, úgyhogy meló után bringára pattantam és meg sem álltam az erzsébet éri Gödörig, ahol 3 szörf banda kívánta táncra perdíteni az oda látogatókat. Elsőként a budapesti Cowabunga Go Go! lépett a pulpitusra. Szimpatikus formáció, amolyan Ventures-ös muzsikát játszanak némi garázs rock-os beütéssel. Zeneileg ugyan van még hova fejlődniük, de annyira lelkesek voltak, hogy szerény véleményem szerint egy-két éven belül egész klassz banda válhat belőlük. A közönség is díjazta a produkciót, főleg az első sorban ugráló kemény mag. Nekik még egy ráadást is sikerült kicsikarniuk.

Némi átszerelés, és tötymörgés után színpadra lépett Oroszország első számú psycho surf zenekara a szentpétervári Messer Chups. Őket már láttam egyszer Szlovákiában. Egész jó bulit csináltak, úgyhogy bíztam benne, hogy ma sem lesz ez másképp.  Már az outfitjükre pillantva sejteni lehetett, ők egész más aspektusból közelítik meg a szörfös életérzést, mint magyar kollégáik. A beaches-es nadrágot és a fehér atlétát szűk, testhez simuló cuccok, a lótusz virággal tűzdelt vállra omló hajat, pedig agyon sminkelt arc és vérvörös ajkak váltották fel. Amint a húrok közé csaptak, egyértelművé vált, hogy Kaliforniának bizony lőttek egy időre. A napsütötte tengerpartot vámpírok és zombik lepték el. A helyszín egyre inkább egy gonoszsággal teli temetőre kezdett emlékeztetni. Vér azért szerencsére nem fojt, csak a hátérben lévő kivetőn fröccsent szét időnként valami. Jópofa dolog ez a rágógumi horror, de fél óra bőven elég volt belőle. Az estét záró Psycho Mutants koncertjét már nem vártam, inkább hazafelé vettem az irányt.

(Az Astoriához érve a buszmegállóban megpillantottam egy Italia pólóban feszítő fenegyereket, aki igencsak lógatta az orrát. Ebből arra következtettem, hogy számomra egész biztos kedvező eredménnyel zárult a mérközés. És valóban így történt. Hollandia-Olaszország 3:0.)

1984-ben 3 Massachusetts-i gimnazista úgy gondolta, hogy ideje fityiszt mutatni az egyre inkább elharapodzó haj metálnak, ezért Deep Wound nevű hardcore bandájuk romjain megalapították a Dinosaur Jr. - t. Tulajdonképpen nem csináltak semmi eget rengetőt. Négy év alatt összedobtak 3 zseniális lemezt (dinosaur, you’re living all over me, bug), közben pedig az amerikai független szintér legnagyobbjaivá nőtték ki magukat. 1989-ben azonban drámai fordulatot vettek az események. Zene helyett sajnos a civakodások kerültek a középpontba, emiatt a Lou Barlow-nak távoznia kellett. Néhány évvel később pedig a Murph is repült a csapatból. Innentől kezdve J Mascis gyakorlatilag egyedül vitte a vállán a zenekart. Voltak jó pillanatai ennek a korszaknak is, azonban a 90-es évek próbálkozásai nemigen tudták felvenni a versenyt a múlttal. Érezhette ezt J is, mert 1997-ben a Hand it Over megjelenését követően feloszlatta a bandát. Az ezt követő években Mascis szólókarrierbe kezdett, Murph a Lemonheads-el dolgozgatott, Barlow pedig teljes erővel a Sebadoh-ra összpontosított. 2005-ben aztán megtörtént a csoda. A sérelmeket félretéve újra összeállt a nagy csapat, turnézni kezdtek, dalokat írtak, melynek eredményeképpen 2 évvel később megszületett a minden porcikájában a hőskorszakot idéző Beyond, amelyhez szerencsére európai turné is párosult.

Valljuk be őszintén, hip-hop ütemekre operaáriát ültetni, úgy hogy közben egy bohócnak öltözött lány kölyök björk-szerű hangon nyöszörög, elég infantilis vállalkozásnak tűnik. Aki azonban vasárnap este ellátogatott a CocoRosie koncertjére, fültanúja lehetett annak, hogy valójában egyáltalán nem az.

Annyi reunion történt mostanában, hogy lassan kezd követhetetlenné válni, hogy ki, mikor és milyen formában szeretné újra összehozni a régi zenekarát. Most épp a 80-as évek legdegeneráltabb együttese a Butthole Surfers döntött úgy, hogy a klasszikus felállást összeverbuválva kicsit körberémisztgeti az Egyesült Államokat és Angliát.