Figyelem! Rendkívül elfogult, olykor pedig igen csöpögős élménybeszámoló következik! 

Hollandia remek hely. Szépek a városok, helyesek a lányok, rengeteg a bringa és a nyilvános vizelde. Továbbá minden napra esik legalább 2-3 olyan koncert, amitől azonnal beindul az ember pavlovi reflexe, és olyan klubjaik vannak, amiről mi magyarok csak álmodhatunk. Ilyen a Hágában található, The Music In My Head fesztiválnak évről-évre otthont adó Paard van Troje is. 3 szint, dupla galéria, cd minőséget produkáló hangtechnika, legalább 10 féle sör, szóval egy álom.

 

 

A rendezvényt a punk/metál gyökerekkel bíró, manapság azonban inkább pszichedelikus elektro-pop-ban utazó The Notwist koncertje nyitotta. Kiváncsi lettem volna rájuk, de az épp akkor zajló holland-francia meccs valahogy izgalmasabbnak ígérkezett. A hangulat is sokkal jobb volt a Paard előtti kocsmákkal teli téren, ezért inkább az utóbbit választottam.

Egy óra lelkes szurkolás után aztán muszáj volt ott hagyni a mérközést, mert már csak néhány perc választott el attól, hogy megvalósuljon életem egyik legnagyobb zenével kapcsolatos álma. Komolyan mondom a hideg rázott, meg minden bajom volt, ami nem is csoda, hiszen bármelyik pillanatban a színpadra pattanhatott a lo-fi atyaúristene Stephen Malkmus. A nagy terembe érve azt hittem infarktust kapok, mert már a pódiumon volt a mester. Szerencsére azonban csak a beállás utolsó simításait végezték, úgyhogy nem maradtam le semmiről. A teljes megnyugvás érdekében újratöltettük az akkor már igencsak száraz korsóinkat, aztán megpróbáltuk minél előkelőbb helyre fúrni magunkat a tömegben. Épp jókor érkeztünk, mert már jött is a konferanszié, hogy hatalamas üdvrivalgás közpette a színpadra szólítsa az amerikai független színtér egyik legfontosabb alakját, a Pavement egykori atyját és az ő jelenlegi zenekarát a Jicks-et.

 

 

Malkmus erre a tőle megszokott módon vigyori arccal, lezseren legyintett egyet, majd a nyakába kapta gitárját és csak annyit mondott, hogy Gardenia. Az álom tehát valósággá vált. Kicsit amúgy tartottam a koncerttől, mert egy korábbi beszámoló arra engedett következtetni, hogy egy megfáradt, a korát végelláthatatlan gitárszólókba temető legendával kell majd szembesülnöm, de szerencsére nem így történt. Nem tudom mi lehetett vele Spanyolországban, lehet hogy rossz passzban volt, vagy ilyesmi. Itt a távoli északon egész más arcát mutatta az „öreg”. Én egy folyton viccelődő, tisztességesen betépett, gitárdobálós, mikrofonállvány borogatós kamasz Malkmus-t kaptam, aki ha épp nem tört össze majdnem valamit, Hendrix-et meghazudtoló módon tépte fogaival a húrokat, vagy úgy lóbálta a teste körül gitárját, hogy azzal néha komolyan veszélybe sodorta szegény Joanna Bolme testi épségét. (az ő neve a Minders, illetve Elliott Smith kapcsán lehet ismerős).



Egyébként feltünően jó kedvű volt az egész banda. A Sleater-Kinney, valamint a Quasi egykori üdvöskéje Janet Weiss is végig mosolyogta a dobok mögött megbújva a koncertet. Mike Clark billentyűs pedig szócsőként használva Stephen-t folyamatosan tudósította a közönséget a meccs jelenlegi állásáról. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a fesztivál felé jövet betértek egy coffe shop-ba.

Ahogy az várható volt, a repertoár nagy részét a Real Emotional Trash dalai képezték. Egy-két nótát leszámítva gyakorlatilag végigjátszották az egész lemezt. Érdekes módon pont az albumot nyitó Dragonfly Pie volt az egyik kimaradt dal, pedig megmertem volna rá esküdni, hogy az nyitja meg az előadást. Nagyon okosan voltak összeválogatva a számok, mert az új lemez epikusabb hosszúságú nehezebben emészthető opuszait mindig valami könnyed pop-os dolog váltotta fel. A Dark Wave-re pl. olyan debil táncot lejtettem, hogy akinek akkor a látóterébe kerültem, valószínűleg még mindig azon röhög, amit ott műveltem.
A lekem mélyén természetesen végig ott motoszkált egy gyermekien naiv gondolat, miszerint felcsendül majd valamelyik himnusz a Pavement-től, de aztán magamhoz térve, tudatosult bennem, hogy ez teljes képtelenség. Játszottak ugyanakkor két dalt (Jo Jo's Jacket, Jenny and the Ess-Dog) a debüt lemezről, ami ugyan hatalmas idézőjelben, de nyugodtan elkönyvelhető a hatodik Pavement albumnak. Ezt maga Malkmus is elismerte egy korábban adott interjújában.

Nagyon nem akartam, hogy véget érjen ez az este, és úgy tünt, hogy a zenekar is szívesen játszana még, de a szoros műsorrendre való tekintettel egy óra után sajnos be kellett fejezniük. Búcsúzóul még eljátszották Mungo Jerry zseniális Alright Alright Alright-ját, majd néhány néhány kedves mosoly és egy levegőbe röpített gitár kíséretében levonultak a színpadról.
Hát ennyi volt. Tudtam, hogy nem lesz ráadás, úgyhogy fürgére véve lépteimet a merch pult felé vettem az irányt. Mire odaértem már elég rendesen ki volt fosztva, de azért így is sikerült begyűjtenem néhány ereklyét.



Ekkora élménnyel a hátam mögött hirtelen nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. A nagyszínpad következő fellépője Sinéad O’Connor volt. Rengeteg ember zsúfolódott be a terembe, hogy szem és fültanúja legyen az énekesnő különleges akusztikus estjének, de mi valahogy nem igazán voltunk kíváncsiak egy kopasz papnő nyöszörgésére, úgyhogy inkább belevetettük magunkat a hágai éjszakába, ahol a 4:1-es holland győzelemnek köszönhetően valóságos karnevál hangulat alakult ki.