Némi figyelmetlenségnek és egy kis amszterdami kitérőnek köszönhetően ez a nap is úgy kezdődött, mint az előző. Sikerült lemaradnom az első izgalmasnak ígérkező fellépőről a Joan As  Police Woman-ről.

Mikor megérkeztünk már a The Charlatans húzta a talpalávalót. Kövezzetek meg, de én valamiért sosem csíptem ezt a bandát. Tudom régi zenekar, és biztos nagyon alap, de én akkor sem bírom őket. Tim Burgess-től meg kb kiráz a hideg. Két számot bírtam az egészből, aztán gyorsan átpattantam a kisterembe, hogy belenézzek a Tokyo Police Club produkciójába. Mivel már a bejárattól 20 m-re emberek által alkotott akadályba ütköztem, kivülről voltam kénytelen követni az eseményeket. Hát mit mondjak, ők sem az a zenekar, akiknek a koncertjén szívesen meghallnék. Így utólag nem is bánom, hogy nem kellett egy 500 fős teremben 1000 ember között az életemért küzdenem. Negyed óra után őket is meguntam, úgyhogy ismét a nagyterem felé vettem az irányt, ahol már javában hangolt a brit pop hanyatlását túlélő, manó szerű szerzetekből álló Supergrass. Jól szólt, játszozzak egy csomó slágert, csak marha hosszúra volt. Egy óra nekem bőven elég lett volna ebből az oxfordi koboldkodásból.

 

Mivel a második nap sztárfellépőinek nem igazán sikerült kihozniuk belőlem az állatot, a brit popperek koncertjét követően úgy gondoltam, hogy ideje lenne végre megismerkedni a helyi popkultúrával.

Én világ életemben azt hittem, hogy itt a messzi németalföldön csupa boldog ember él. Nos közlöm veletek, hogy ez nem így van. Megérkezésemkor egy Blaudzun nevű nagyon szomorúnak tűnő bácsi balladázott a színpadon. Miután kiénekelte magából minden fájdalmát, egy szerény köszönöm kíséretében átadta a helyet a Hit me TV nevű formációnak. Borzasztó hosszú átszerelés következett. Már ott tartottam, hogy hagyom a fenébe az egészet, de hajtott a kíváncsiság, úgyhogy maradtam. Nem kellett volna. Ennyi készülődés után bíztam benne, hogy valami baromi klassz dolog rezegteti meg a dobhártyáimat. Csudaság helyett azonban egy jajveszékelő énekessel megáldott, dizsis alapokon nyugvó, halál unalmas indie bénaságot kaptam. Kb 10 percig bírtam, aztán menekülőre vettem a figurát.

 

Az est utolsó fellépője a The Futureheads volt. Iszonyat fáradt voltam, úgyhogy legszívesebben az ágyamban fetrengtem volna már, de ha már egyszer erre jártak gondoltam belekukkantok az előadásukba. Jól tettem, hogy nem hagytam ki, mert őrült nagy bulit csaptak. Még engem is magával tudott ragadni a hangulat, pedig sosem rajongtam értük különösebben. Aztán egyszercsak ők is abba hagyták, ezzel pedig egy világmegváltó első, és egy langyosnak mondható második nap után véget ért első zenés kalandom a tulipánok földjén.