Némi figyelmetlenségnek és egy kis amszterdami kitérőnek köszönhetően ez a nap is úgy kezdődött, mint az előző. Sikerült lemaradnom az első izgalmasnak ígérkező fellépőről. Sokat ugyan nem tudok Joan-ról a „rendőrlányról”, sőt a lemezeit sem ismerem, ettől függetlenül sajnálom, hogy kihagytam a koncertet, mert kedves lánynak tűnik.

Mikor megérkeztünk már a The Charlatans húzta a talpalávalót. Hát kövezzetek meg, de én valamiért sosem csíptem ezt a bandát. Tudom régi zenekar, és biztos nagyon alap, de én akkor sem bírom őket. Ráadásul Tim Burgess kb a legidegesítőbb jelenség a pop szakmában. Két számot bírtam az egészből, aztán gyorsan átpattantam a kisterembe, hogy belenézzek a Tokyo Police Club produkciójába. Mivel már bejárattól 20 m-re emberek által alkotott akadályba ütköztem, kivülről voltam kénytelen követni az eseményeket. Hát mit mondjak, ők sem az a zenekar, akiknek a koncertjén szívesen meghallnék. Így utólag nem is bánom, hogy nem kellett egy 500 fős teremben 1000 ember között az életemért küzdenem. Negyed óra után ezt is meguntam, úgyhogy ismét a Main Hall felé vettem az irányt, ahol már javában hangolt a brit pop hanyatlását túlélő, manó szerű szerzetekből álló Supergrass. Jól szólt, volt egy csomó sláger, csak marha hosszú volt. Egy óra nekem bőven elég lett volna ebből az oxfordi koboldkodásból.

 

Mivel a második nap sztárfellépőinek nem igazán sikerült kihozniuk belőlem az állatot, a brit popperek koncertjét követően úgy gondoltam, hogy ideje lenne végre megismerkedni a helyi pop kultúrával.

Én világ életemben azt hittem, hogy itt a messzi németalföldön csupa boldog ember él. Nos közlöm veletek, hogy nem így van. Megérkezésemkor egy nagyon szomorúnak tűnő bácsi balladázott a színpadon. Blaudzun-nak hívják egyébként az úriembert, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ő Hollandia első számú singer-songwriter-e. Miután kiénekelte magából minden világfájdalmát, egy szerény köszönöm kíséretében átadta a helyet a Hit me TV nevű formációnak. Borzasztó hosszú átszerelés következett. Már ott tartottam, hogy hagyom a fenébe az egészet, de csak hajtott a kíváncsiság, úgyhogy maradtam. Nem kellett volna. Ennyi készülődés után azt hittem, hogy valami klassz dolog rezegteti meg a dobhártyáimat. Csudaság helyett azonban egy jajveszékelő énekessel megáldott, halál unalmas, dizsis alapokon nyugvó indie bénaságot kaptam. Nem kellett sok idő hozzá, hogy idegesíteni kezdjen ez a borzalom, úgyhogy 10 perc kínlódás után angolosan távoztam.

 

Az est utolsó fellépője a The Futureheads volt. Nem igazán érdekelt a dolog, mert nem szeretem őket, és fáradt is voltam, de ha már egyszer erre jártak, gondoltam belekukucskálok egy kicsit. Jól tettem, hogy nem hagytam ki, mert őrült nagy bulit csaptak a srácok.  Még engem is magával tudott ragadni a hangulat, pedig nem az én zenémet játszák. - Otthon meg is hallgattam gyorsan az új albumot, hátha elhamarkodottan ítélkeztem felettük. De nem. Lemezen továbbra sem tetszik, amit csinálnak, a koncert viszont tényleg fasza volt. Aztán egyszercsak ők is abba hagyták, ezzel pedig egy világmegváltó első, és egy langyosnak mondható második nap után véget ért első zenés kalandom a tulipánok földjén.