The Breeders - Mountain Battles

Az év legdurvább zenei élménye volt számomra ez a lemez. Annyira súlyos, hogy az már nem emberi. A viszonylag könnyed indulást, olyan mértékű fájdalom és kiábrándultság követi, hogy ember legyen a talpán aki kibírja bőgés nélkül ezt a fél órát. Ebből a merengő, zaklatott állapotból egyedül a German Studies enged kilépni egy pillanatra, ahol mosolyoghatunk picit Kim bájos német akcentusán, aztán megint jön a csend és a frusztráció. Néhány perccel a vége előtt az It’s the Love ugyan ad  némi reményt a felengedésre. (megcsodálhatjuk benne pl. az év legrosszabb, de egyben legkedvesebb gitárszólóját.), az albumot záró címadó dal azonban  iszonyatos kegyetlenséggel rántja vissza hallgatóját a valóságba.

Silver Jews - Lookot Mountain, Lookout Sea

A lemez, amiben bíztam, amitől nem vártam semmi meglepőt. Csalódás kizárva. Ezt már akkor tudtam, amikor még gondolatban sem születtek meg a dalok. Maradtak a mélabús, szomorkodós alt country (de hülye szó ez) dallamok, és a keserédes humorral fűszerezett szövegek, a korábbiakhoz képest picit nagyobb derűlátással. Berman egy zseni, ezt már nem egyszer bizonyította. Tök mindegy kik az aktuális partnerei, a végeredmény mindig hibátlan. Hogy benne lesz-e az év végi top 5-ban az nem is lehet kérdés. A borítók közti versenyben is torony magasan ő az esélyes. Valószínűleg el is viszi a pálmát. Illetve hát nem ő, hanem azok a zabálnivaló sziklán csücsülő elefántok.

Stephen Malkmus and The Jicks – Real Emotional Trash

Tudom korábban azt ígértem, hogy majd írok róla egy jó velős ismertetőt. Mostanra azonban rájöttem, hogy egy szirupos ömlengés lenne az egész, ami úgy sem érdekelne senkit, úgyhogy ezt most megúsztátok. A koncert beszámolóban már amúgyis tisztességesen kinyáladzottam magam . Aki bírja a változatos, fordulatokkal teli kiszámíthatatlan muzsikát, annak  biztos nem fog csalódást okozni. Én azt szeretem benne a legjobban, hogy mindig tud valami új, meglepő dologgal szolgálni. Legutóbb pl. a Gardenia-ban és a Hopscotch Willie-ben  is ilyen macskafogós dallamokat véltem felfedezni. Persze lehet, hogy tökre nem így van.

Na ez egy érdekes történet. Elsőre eléggé megdöbbentett. Nem igazán értettem mi a francot keres Merritt a The Jesus and Mary Chain-ben. Kifejezetten zavart, hogy a prüntyőgést felváltotta a zaj, és a dalok sem tetszettek túlságosan. Jó párszor végighallgattam, de sehogy sem tudtam vele megbarátkozni. Éppen ezért balga módon úgy könyveltem el magamban, hogy szar. Hetekkel később azonban újra elővettem, és azon kaptam magam, hogy a wc-től a fürdőszobáig, mindenhol a California Girls-t dúdolom. Szóval egészen megkedveltem a lemezt. Ettől függetlenül azért bízom benne, hogy nem akasztották végleg szögre az ukulelét.

 Spiritualized - Songs In A&E

Az év legszívszorítóbb lemeze már megszületett a Mountain Battles személyében.  Nos, jelentem a legszebb is napvilágot látott. Erre tényleg nem lehet mást mondani. Ami szép, az szép. Ha van köztetek olyan, aki úgy szeretne a magasba emelkedni, hogy közben mellőzi a légitársaságokat és a különböző tudatmódosító szereket, az fogja ezt a lemezt, dobja gyorsan  a lejátszóba, majd helyezze kényelembe magát és várjon. Lehet, hogy összejön. Nekem majdnem sikerült. Igaz van némi hitgyülis esszenciája, de ez ne tántorítson el senkit. Szerintem  a legvérmesebb ateista szívét is képes lenne megdobogtatni. Az enyémmel is eljátszotta ezt.