A minap a mancsaim közé került két kivételesen remek kompiláció, és ez most akkora boldogsággal tölt el, hogy nem írok róluk semmit, csak nemes egyszerűséggel megosztom veletek, mert én ilyen jófej vagyok. Ezen kívül úton van még néhány ritkaság számba menő csodaság, de azokat egyelőre biztos nem adom, úgyhogy asszem mégsem vagyok annyira jófej.
Íme a Box Elders akik már a nevük miatt is roppant szimpatikusak. Saját bevallásuk szerint Cave Pop-ot játszanak, ami a bemutatkozó kislemezük alapján úgy tűnik, hogy a sunshine pop a garázs rock és a The Clean rendkívül tetszetős elegye.
Ha már egyszer vége van a nyárnak, búcsúzzunk el tőle tisztességesen. Mondjuk a The Barbaras abnormálisra torzított sunshine popjával. Egész pontosan a zenekar bemutatkozó ep-jével, aminek minden egyes pillanata olyan, mintha a Beach Boys legfőbb szponzora a black and decker lett volna.
Első nap.
Az Anti-Flag és az MGMT nem igazán érdekelt, úgyhogy jó ideig csak a fűben ücsörögve öntöttem magamba a folyékony halmazállapotú komlót. Néhány órával később a Flogging Molly viszont olyan fékevesztett táncolásra késztetett, amit ha akartam volna sem tudtam volna abbahagyni a koncert végéig. Nem hiába ők a világ első számú kocsma punk zenekara.
Megfordult a fejemben, hogy belenézek Alanis Morissette előadásába, mivel azonban akkor alakított utoljára igazán nagyot, amikor a Dogmában, Istent játszva szó szerint leüvöltötte Ben Affleck fejét, úgy döntöttem, hogy inkább átnézek a Hammer sátorba egy családias poppal vegyített dán country metálkodásra. Azt hiszem remek döntés volt részemről, hogy Kanada helyett a skandináv országot választottam. A Volbeat ugyanis egy nagyon király zenekar. Hangosak, tökösek, dögösek, és a megfelelő mennyiségű pózolást is szépen tudják adagolni. A bal vesém ugyan azóta néhány centivel feljebb tolódott, de megtapasztaltam végre milyen az, amikor Dusty Springfield-et megszállja a gonosz, és ez minden szervi elváltozásért kárpótolt.
Második nap
Két dologban voltam biztos, amikor másnap felébredtem. 1. az szokásos sziget betegséget idén sem fogom megúszni. 2. a The Presidents of the United States of America biztos nem fog csalódást okozni. Ez utóbbi néhány órával később be is bizonyosodott. A Seattle-i grunge popperek olyan király bulit csináltak a délutáni kánikulában, hogy azóta is a Kitty, a Lump, a Peaches és a Dune Buggy zakatol a fejemben. Zárásként természetesen a Video Killed The Radio Star is eljátszották, ami valóságos tömegpszichózist generált.
Némileg "hasonló" produkció követte az amcsikat a nagyszínpadon. A Millencolin esetében ugyanúgy megvan a vidámság, a napsütés, a jókedv, csak az a különbség, hogy ezek a drága svéd úriemberek sosem tudtak olyan jó számokat írni, mint a PUSA. A No Cigar-t azért marha jó volt élőben hallani. Épp ez a szám szólt ugyanis a walkmenemben, amikor a postaládából egy levelet kihúzva megtudtam, hogy felvettek a fősulira. Aztán jött 4 évnyi kínlódás, de ez már egy másik történet.
Utálom a Jazz-t, a Hammond orgonát viszont igencsak kedvelem, ahogy az idősődő afro amerikai néniket is. Nem kell megijedni, nem valami ijesztő szexuális aberrációról van szó, csak az ilyen korosódó néger hölgyek valahogy olyan aranyosak, vagy nem is tudom. Na mindegy. Este 11-kor én már dög fáradt voltam, de Rhoda Scott koncertjét bűn lett volna kihagyni. És milyen jól tettem, hogy nem hagytam ki. Őrület, amit ez a nő csinál. Percekig azt sem tudtam mi van. Azon filóztam, hogy honnan szól a basszus gitár, aztán egyszer csak rájöttem, hogy a pucér talpaival való pedálozgatással hozza létre ezeket a mély hangokat. Nem igazán ismertem a dalokat, amiket játszott. Talán egy-két feldolgozás rémlett valahonnan, ettől függetlenül óriási élmény volt.
Harmadik nap
A The Cribs koncertjét csak messziről a fűben üldögélve hallgattuk végig. Biztos jó volt meg minden, de annyira nem érdekelt, hogy közelebb másszunk. Aztán a kultikus magyar alter csapat, az URH színrelépésére már felálltunk. Az a helyzet, hogy egyáltalán nem ismerem a zenekart, csak azt tudom, hogy anno bizonyos körökben nagyon menő volt. Olyasminek képzeltem el őket, mint mondjuk az Európa Kiadót, úgyhogy valami egészen jó dologra számítottam. Csakhogy ez nem olyan volt. Ez konkrétan egy rakás szar volt. Ilyen rossz koncerten én még életemben nem voltam szerintem. Rettenetesen béna szövegek, mégbénább zene, és egy kritikán aluli, kurvára nevetséges Müller Péter. Ez az URH. Ebből a viccből legalábbis ez jött le. Úgyhogy 5 perc kínlódás után ott hagytuk az egészet a fenébe.
Brisa Roché-ról pár héttel a szigetes fellépése előtt még semmit nem tudtam. De amint meghallottam ezt a számot, éreztem, hogy egy újabb nagy szerelem van kilátásban. Az ajánlóban már leírtam, hogy mjilyen zenét játszik ez a drága hölgy, úgyhogy ha lehet, most nem ismételném meg önmagam. Úgyis csak megerősítenei tudnám az ottaniakat. Azt viszont elárulom, hogy élőben még bájosabb a leányzó. Kedves denevérlányként jelent meg a színpadon, és elénekelt nekünk egy csomó szép dalt. A végére egészen elérzékenyültem. Tök jó érzés volt kicsit elandalogni, de hamar fel kellett ébredni, és arról is tenni kellett, hogy újra undorítóvá váljunk, mert a nagyszínpadon ekkor tájt már bődületes mocskolódás volt készülőben.
Átverés? Igen. Hakni? Lehet. A pénzről szól az egész? Mindig is arról szólt. De most komolyan, kit érdekel ez? A Sex Pistols még mindig ugyanolyan kúl, mint 30 évvel ezelőtt, csak kicsit másképp. Lydon most is egy zseni, és még mindig ő a földkerekség legnagyobb gecije. Hülyét csinált mindenkiből, magát és a zenekarát is beleértve természetesen. És, hát persze, hogy nem horogkeresztes pólóban tekergett a mikrofonállvány körül, annál neki sokkal több esze van. Aki ilyesmire számított az nagyon el volt tévedve. Nem 1977-et írunk bassza meg, hanem 2008-at. És ez egy 2008-as Sex Pistols volt, egy még mindig kurva jó Sex Pistols.
Már két napja tart az ország első számú zenei fesztiválja, én pedig még arra sem vettem a fáradtságot, hogy legalább egy szösszenetnyi ajánlót írjak róla. Ez többek között annak köszönhető, hogy lusta vagyok mint a dög, de amint azt a címben is említettem jobb később, mint soha. Lássuk tehát az idei felhozatalt.
Iron Maiden:
Hát ez már bukta, mivel tegnap volt, de nem hinném, hogy van ember az országban, aki ne tudott volna a fellépésükről.
Flogging Molly: Az ír népzene találkozása a punk-al. Hatalmas táncikálásra lehet számítani.
Volbeat: Dán "country-metal".
The President of the United States of America: Vicces amcsi alt-rock csapat. Óriási móka lesz.
URH: Az egyetlen magyar zenekar, amelyik fel tudta kelteni az érdeklődésemet.
Sex Pistols: Punk
Brisa Roché: Egy kis folk, egy kis jazz, egy kis sanzon. Mindez nagyon poposan egy kedves francia hölgy tolmácsolásában.
R.E.M.: 20 évvel ezelőtt biztos jobban izgultam volna. Egyszer azért látni kell őket.
Adam Green: A Moldy Peaches-nek már régen annyi, Kymia Dawson-nak pedig eszébe sem jutna erre járni, de sebaj itt lesz nekünk az említett zenekar férfi tagja.
Rhoda Scott: Egy kedves, idősödő, fekete néni pucér lábbal hammond orgonán játszik. Remek lesz.
És akik engem baromira nem érdekelnek, másokat azonban lehet, hogy lázba hoznak: Justice, Anti-Flag, Die Artze, The Kooks, Pendulum, Babyshambles, The Killers, Jamiroquai
Egy ember, aki miatt kiugrott egy néni 2. emeleti lakásának ablakán. Egy ember aki Austin-ból hazafelé lekapcsolta a repülőgépről a gyújtást, majd a kulcsot kidobta az ablakon. Egy ember, aki találkozott már az ördöggel. Egy ember, akinek pólóra nyomott rajzát Kurt Cobain rongyosra hordta. Egy ember, akinek a munkássága előtt olyan nagyságok hajtottak fejet, mint a Sonic Youth, a Flaming Lips, a Spiritualized, a Teenage Fanclub, a Yo La Tengo, Beck, David Bowie vagy Tom Waits. Ő, Daniel Johnston.
A mélyen hívő katolikus családban felnőtt Daniel, már egész kis korában különös érdeklődést mutatott a különböző művészeti ágak iránt. Zenét írt, rajzolt, és őrült módon vonzódott a képregényekhez. Nem volt irigylésre méltó gyermekkora. A rendkívül szigorú neveltetés, az egymás utáni viszonzatlan szerelmek visszahúzodóvá, zárkózottá tették, így depresszióra való hajlama, már korán megmutatkozott. Tinédzser korától kezdve szinte csak a művészetnek élt, és rendkívül elszánt módon örökítette meg nem túl boldog hétköznapjait, hol ilyen, hol olyan formában. A nagyközönség körében azonban leginkább dalaival vált ismerté.
Nem voltak nagy igényei a hangszereket és a felvételi eszközöket illetően. Nem kellett neki egyéb csak egy bénácska szintetizátor egy gitár és egy ócska magnó. Ennek köszönhetően alakult ki az a csattogós, sercegős izzig vérig lo-fi hangzásvilág, ami azóta a védjegyévé vált. Zeneileg a fő inspirációt a Beatles jelentette, szövegeit pedig leginkább képregényhősök és a szerelm ihlették. A 80-as évek elejétől számtalan felvételt készített a szülői ház alagsorában, de ezek csak évekkel később kerültek kibocsátásra a Stress Records gondozásában. Ebben a korszakban született a pop szakma által legnagyszerűbbnek tartott Yip/Jump Music című lemeze is.
Az idő múlásával mentális állapota fokozatosan romlott. Drogokkal való kapcsolata pedig csak tovább rontott amúgyis labilis lekivilágán. Állandó halucinációk gyötörték és gonosz démonokról vízionált. Az ördögöt hibáztatta mindenért, így mániákus depressziója hamarosan megrögzött elmebajjá alakult át. Eltökélt szándékának tekintette, hogy megszabadítja az embereket a sátán hatalmától. Egyszer például erőszakosan a zuhanyzóba kényszerítette saját testvérét mert úgy gondolta, hogy a víz majd megszabadítja őt a démonaitól. Állandó küzdelme az ördöggel egy idő után olyan méreteket öltött, hogy végül 1990-ben önként vonult be egy elmegyógyintézetbe. Bent tartózkodása alatt két nagyobb lemezcég is küzdött a kegyeiért. Az egyik felkérést azonban rögtön visszautasította, mert nem volt hajlandó olyan társasággal együttműködni, melyhez a "sátán cinkosa", a Metallica is tartozik. A zenésztársadalom is kiált mellette. A Sonic Youth pl. töbször is elvitte magával turnézni. Thurston Moore és csapata minden tőlük telhetőtt megtett azért, hogy szélesebb közönséggel is megismertesse a művészt. Biztos vagyok benne, hogy az efajta gesztusok sokat jentettek neki és valóban segítséget nyújtottak számára. Ennek ellenére sajnos sosem tudott igazán meggyógyulni. Állítólag a mai napig nagyon beteg szegény.
És akkor most nézzük vajon milyen zenét csinál egy ilyen elsőre kétségtelenül buggyantnak tűnő ember. A legtöbben nyilván azt gondolnák, hogy valami elborult pszichedelikus zümmögés alatt mormolászik mindenféle zagyvaságot, néha pedig észveszeszejtő módon tör ki belőle 1-1 velőtrázó sikoly. Ilyesmiről azonban szó sincs. Szövegei főleg az LSD-vel való találkozás óta valóban hordozzák nem éppen mindennapi elméjénének képzelgéseit, zenéjét illetően azonban egészen más a helyzet. A dallamok, a kedvesen csattogó akkordok, a gyermekien naiv énekhang sokszor tökéletes ellentmondásban van mindazzal, amit elsőre gondolna róla az ember. 2-3 percet alig meghaladó, teljes mértékben a "csináld magad" szellemiségében született dalai olykor sokkal inkább tünnek egy jópofa fickó bohóckodásának, mint egy végtelenül megyötört ember sirámainak. Ám ez csak a felszín. Mélyebbre ásva szinte minden dalában ott lapul a mindent átható fajdálom és kilátástalanság.
Aki kíváncsi rá, hogy mindez élőben hogyan fest, látogasson el November 5-én a bécsi arénába. Biztos nagyon örülne, ha minél többen mennénk, mert szinte az összes róla szóló újságcikkben említésre kerül, hogy már évek óta csak a rajongóinak él.
2008. Július 16. A nap, ami biztos bekerül a személyes történelemkönyvembe. Ha valaki egyszer azt mondja, hogy még ebben az életben látni fogom minden idők legzseniálisabb popzenekarát, tuti hogy körberöhögöm vagy cukkolásért jól elporolom a seggét. Ilyesmire azonban nem volt szükség, mert senki sem állított ilyet. A csoda e nélkül is megtörtént.
Lassan kezdem magam túl tenni a Pipettes-el történt borzalmakon. Be kellett látnom, hogy ez a csapat sajnos már sosem lesz a régi. Öröm az üeömben, hogy megtaláltam az utánpótlást három kedves talján túrórudilány személyében. Kicsit ugyan még kezdetleges a produkció, de nagyon lelkesnek tünnek. Myspace oldalukon több daluk is fülügyre vehető. Az első kettő szerintem kifejezetten jól sikerült.
És, ha már klónoknál tartunk, összegyűjtöttem még néhány hasonló próbálkozást.
Az utolsó kettő mondjuk inkább a 60-as évek francia garázs popját vette célba.
Scarlett Johansson klassz csaj, egész jó színésznő, zenésznek viszont csapnivaló. Még ki sem hevertük azt a bizonyos Tom Waits lemezt, máris új ep-vel fenyegetőzik. Sok meglepetéssel nem fog szolgálni, mert egy dalt leszámítva ismét a Waits életmű kerül górcső alá. Az a bizonyos kakukktojás pedig nem más, mint a Boys Don't Cry felettébb érdekes újraértelmezése.
Nagyon úgy tűnik, hogy Rosay végleg szögre akasztotta pöttyökkel díszített ruháit. Nemrég elkészült Myspace oldalára felkerült egy dal, ami alapján úgy tűnik, hogy a klasszikus csajpopot sutba vágva a 80-as évek borongós szintipopja felé veszi az irányt.
