Márpedig a dinoszauruszok nem haltak ki!
1984-ben 3 Massachusetts-i gimnazista úgy gondolta, hogy ideje fityiszt mutatni az egyre inkább elharapodzó hair metálnak, ezért Deep Wound nevű hardcore bandájuk romjain megalapították a Dinosaur jr. - t. Tulajdonképpen nem csináltak semmi eget rengetőt. Egyszerűen csak bebizonyították, hogy a rock and roll koszosabb, zajosabb énje igenis jó barátságban van a műfaj letisztultabb vonalával. Továbbá sikerült megértetniük az emberekkel azt is, hogy a dögösségnek nem ellengedhetetlen kelléke a seggre tapadó cicanaci és a pajkosan kivillanó mellszörzet.
Négy év alatt összedobtak 3 zseniális lemezt (dinosaur, you’re living all over me, bug), közben pedig az amerikai független szintér legnagyobbjaivá nőtték ki magukat. 1989-ben azonban drámai fordulatot vettek az események. Zene helyett sajnos a civakodások kerültek a középpontba, emiatt a basszeros Barlow-nak távoznia kellett, néhány évvel később pedig Murph is repült a csapatból. Innentől kezdve Mascis gyakorlatilag egyedül vitte a vállán a zenekart. Voltak jó pillanatai ennek a korszaknak is, azonban a 90-es évek próbálkozásai nemigen tudták felvenni a versenyt a múlttal. Érezhette ezt J. is, mert 1997-ben a Hand it Over megjelenését követően feloszlatta a bandát. Az ezt követő években Mascis szólókarrierbe kezdett, Murph a Lemonheads-el dolgozgatott, Barlow pedig teljes erővel side project-ként induló zenekarára a Sebadoh-ra összpontosított. 2005-ben aztán megtörtént a csoda. A sérelmeket félretéve újra összeállt a nagy csapat, turnézni kezdtek, dalokat írtak, melynek eredményeképpen 2 évvel később megszületett a minden porcikájában a hőskorszakot idéző Beyond.
Mivel a berlini fal még mindig létezik, csak kicsit lejjeb csúszott, teljesen egyértelmű volt, hogy az idei turné sem jut tovább Bécsnél. No de sebaj, nincs az olyan messze, meg különben is kétszer már elmulasztottam őket, egy harmadik ilyen baklövés igazi lúzerség lett volna részemről.
Mascis már órákkal a koncert előtt az Arénában csámborgott, ahogy mi is. Szegény annyira röhejes volt, ahogy besztóndult Gandalfként egy szatyorral a kezében kolbászolt fel-alá, hogy a röhögőgörcs kerülgetett minket. Na de mégsem űzhet gúnyt az ember egy hősből. Csúnya dolog lett volna a háta mögött kikuncogni. Ő mindig is ilyen volt, mi pedig úgy szeretjük, ahogy van.
Az előadás Barlow röffenésével vette kezdetét. Több szó nem is igen hangzott el. Felesleges is lett volna, végülis nem egy felolvasó estre jöttünk. Az ezt követő bő egy óra kizárólag a sallang mentes rock and roll-ról szólt. Semmi jófejkedés, semmi pózer megnyilvánulás, csak a zene.
A Feel The Pain-t leszámítva kízárólag a közösen írt lemezekről játszottak, így alapvetésekből nem volt hiány.
Mit mondja még? Nem igazán tudok mással előállni, mert tényleg nem történt semmi különös. Ők csak játszottak játszottak, mi pedig kurva jól éreztük magunkat és nem győztünk hálálkodni a kapottakért. Negatívumként egyedül a számok közti perceken át tartó hangolás hozható föl, de nekik ez is megbocsátható. Az pedig, hogy a ráadásban az Almost Ready-nek volt egy kis „jól van ezt a számot még eljátszuk nektek, de aztán hagyjatok végre békén minket" íze szintén nem róható fel nekik, mert utána a Just Like Heaven-nel és a Chunks fergeteges hőbörgésével gatyába ráztak mindent.
Hát ennyi volt. Egy újabb nagyszerű élmény egy történelmi jelentőségű estén. Hogy miért ez a jelző? Hát azért mert a saját szemünkel láttuk hogy a dinók valóban nem halltak ki, csak eltüntek egy időre.
