Sosem értettem, hogy mit esznek az emberek a Yo La Tengo-n. Szerintem minden idők egyik legunalmasabb zenekara. És ezen az sem változtat, hogy fennállásuk óta gyakorlatilag mindenbe beleszagoltak, amit a rock zene, mondjuk úgy alternatív válfaja kitermelt. Legyen szó "klasszikus" indie rock-ról, noise pop-ról. dream pop-ról, shoegaze-ről, folkos countrys megoldásokról. Mindez azért furcsa, mert az említett dolgok miatt elméletileg ugye imádnom kéne őket. A helyzet azonban az, hogy néhány ep-t leszámítva az összes kiadványukon bealudtam. Jó mondjuk a Genius + Love = Yo La Tengo című kompilációjuk azért elég fasza. (ha nem számítjuk a 10, 20, 26 perces állatságokat) Illetve a tavaly előtti feldolgozós marhulásuk és az idei Gondo Fucks "álnéven" megjelent garázsolás is nagyon rendben van. A sorlemezeik azonban nálam maximum pacalfőzés közbeni háttérzenének mennek el. Az idei Popular Songs sem okozott több örömöt 15 percnél, és ez bizony nem túl pozitív, ha abból indulunk ki, hogy a teljes játékidő 72 perc. Na de mindegy, nem nyavajogni akartam, csak egy dalt mutatni róla, ami akárhogyis nézzük nagyon el lett találva.

A post-punk legenda október 6-án megjelenő The Sound the speed the light című új nagylemezének beharangozó nótájáról van szó, melyről nyugodtan elmondhatjuk, hogy igencsak várományossá teszi az albumot. Ezen persze egyáltalán nem csodálkozunk, hiszen a MOB talán az egyetlen olyan veterán punk banda, amely a 21. században is képes arra, hogy rendre izgalmas kiadványokkal jelentkezzen.

A dalról egyébként nekem az ugrott be elsőre, hogy kicsit olyan, mintha egy Buzzcocks kúrára kötelezett Michael Stipe énekelte volna fel.

Zooey Deschanel és Brian Wilson diskurzusa a pop zenéről. Ezt a fajta cukiságot képtelenség überelni.

Misfits pólóban feszítő, Ramones-ra ugráló Wipers rajongóknak kötelező. Na meg azoknak is, akik kíváncsiak rá, hogy milyen az, amikor a Devo Gates of Steel-jéből eltűnnek a szintik és csak a reszelés marad.

bökj

UI: kizárólag a túlvezérlési tartomány határán szabad hallgatni, hadd rimánkodjanak a dobhártyák az életükért.

Lélegzetvételnyi időre ugyan, de esett már szó nálam a PENS névre hallgató barkács csaj pop trióról. Videó azonban nem állt rendelkezésemre tőlük akkoriban. De ennek most vége, mert rengeteget találtam. Ez pedig tovább erősítette ama hitemet, hogy ezek a lányok valahogy az összes hasonszőrű bandánál szerethetőbbek.

Most akkor az ott tényleg Rollins, vagy csak valami ügyes imitátor?

officiális változat

Eric's Trip. Remélem mindenki számára ismerősen cseng ez a név. Egyrészt ugye a Daydream Nation  egyik gyöngyszeméről van szó, másrészt pedig egy 1990-ben alakult zenekarról, melynek tevékenységi köre legszakszerűbben úgy írható körül, hogy ők voltak Kanada válasza a Dinosaur Jr-ra és a Sebadoh-ra. illetve az összes kortárs amcsi lófájrokk csapatra. Aki nem hisz nekem, halgassa meg a Love Tara-t, vagy a Peter-t aztán jöjjön vissza vitatkozni.

Pont annyira tartom izgalmasnak az idei felhozatalt, mint ez a derék legény. És mekkora igazságot mond a végén... Hatalmas respekt érte!!!

Tegnap este épp a Slanted And Enchanted pörgött az mp3 lejátszómban, amikor egy bűbájos lány a liftben a fülembe súgta, hogy szereti a Pavementet. Erre én gyorsan megfulladtam,  ő pedig elismételte, amit mondott, majd elénekelte a Summer Babe első néhány sorát.

Na ez az, ami velem soha a büdös életben nem fog megtöténni. Pedig fele annyira sem vagyok nyomi, mint a képen látható kölyök. Miért ilyen kurva igazságtalan az élet ?????

Na mindegy, álmodozni azért lehet. Ebben pedig nagy segítségünkre lehetnek a filmek. Éppen ezért várom már tűkön ülve Zooey Deschanel legújabb moziját, melyben szórul szóra megtörténik mindaz, (Pevement helyett Smiths-szel), ami velem ugyebár sosem fog. Komolyan mondom ez a néhány másodperc még a Garden State-ben lévő Shins-es jeleneten is túl tesz cukiságban.

Film ugyan még nincs, a zenéje viszont már elérhető. Nem nagy duranás, de muszáj volt végre valamit kinyögnöm ezzel kapcsolatban. The Smiths, Regina Spektor, Black Lips, Carla Bruni, Feist, Wolfmother, Simon & Garfunkel, egy fura Pixies feldolgozás, és pesze She & Him. Többek között velük találkozhatunk a lemezen.

Mondta valamikor a 90-es évek elején nagyon helyesen Wesley Snipes, (vagy Woody Harrelson???) a Zsákolj, ha tudsz című filmben. És mennyire igaza volt. Ránk nézve legalábbis mindenképpen, mert nem túl sűrűn ugyan, de előfordul, hogy még kishazánk sem tud kibújni egy-egy poptörténelmi csoda alól. Bármennyire is hihetlen David Byrne, a Talking Heads egykori atyja immáron harmadszor látogatott el Budapestre. Éppen ezért agyfaszt kapva a hőségtől, a testemben motoszkáló kórságnak köszönhetően azonban mégis a hidegtől rázva gondolkodás nélkül vonszoltam le magam az eseménynek helyt adó Millenáris Teátrumba.

Természetesen arról a Rose Melberg-ről van szó, aki szinte az összes cuki csajbandában (Tiger Trap, The Softies, Go Sailor, Gaze) benne volt a 90-es években. Aztán szólókarrierbe kezdett, és két kedves egyszálgitározós aranyosság után idén szeptemberben jön a harmadik, Hommade Ship névre hallgató kiadvány.

Ha csak fele annyira lesz bájos az új lemez, mint az alábbi dal, én tuti hogy csak mosolyogni fogok az év hátralevő részében.