Beat korszakot idéző garázsorgona, punkos lendület, és egy bájosan rikácsoló, női testbe zárt Joey Ramone. Ez minden, amit a The Okmoniks-ról tudni kell.
Nálunk miért nincsenek ilyen zenekarok??? Olyan jó lenne, ha a számtalan meleg fiú banda mellett a csajok is aktivizálnák végre magukat. Legalább énekes poszton...
Ugye még véletlenül sem merült fel bennetek, hogy kizárólag a barna hajú, hatalmas szemű tinikért vagyok oda?!?!
Amúgy meg ha jól tudom, ők voltak az egyetlen csupa csajból álló kiwi pop banda. Értelemszerű tehát, hogy nem mehetek el mellettük szó nélkül.
A kulcsszavak: Dunedin, Flying Nun Records. Tehát pont olyan zenében utaznak, mint bármelyik 80-as 90-es új-zélandi "alt-pop" alakulat, (csilingelő gitárok, pattogásra késztető ritmusok, kedves álmodozó ének stb.) csak csajosabb a megoldás. További apró különbség, hogy viszonylag gyakran alkalmaznak furulyát. Ez eleinte talán kicsit idegesítő lehet, de hamar hozzá lehet szokni.
120 percet töltöttem idén a szigeten, és ebből legalább 30 rettenetes volt. Vagy még annál is rosszabb.
Okok: 1. Betegség 2. Túl kellett élnem a Snow Patrol borzasztó stadion rockjának utolsó pillanatait. 3. Olyan lassan telt az idő az átszerelés alatt, hogy az fizikailag fájt.
Komolyan mondom, ennyit én még nem szenvedtem nő miatt, de megérte mert csak eljött a pillanat, amikor színpadra lépett napjaink legmenőbb popdívája. Most pedig visszarepülök az időben és egy kicsit összevissza ugyan, de megpróbálok a helyszínről közvetíteni, hátha úgy hatásosabb lesz a dolog.
Emlékeztek még a Box Elders-re? Ha nem, akkor segítek.
A kiváló bemutatkozó kislemez után most itt a nagy, és örömmel tudatom mindenkivel, hogy csöppet sem romlott a színvonal. Sőt, a többször felbukkanó virgonc orgonafutamoknak köszönhetően talán még szórakoztatóbb is elődjénél.
Valami hasonló dologra gondolhattak a Black Lips-es skacok is akkor, amikor azt nyilatkozták, hogy az idei lemezük még az előzőnél is pop centrikusabb lesz. Pontosabban jó lett volna, ha ilyesmire céloznak. Sajnos náluk némi szar került a palacsintába, de aggodalomra semmi ok, mert az Alice and Friends egy az egyben hozza azt, ami a 200 Million Thousand-nek nem sikerült.
El tudjátok képzelni milyen lehet az, amikor a CBGB dél-kaliforniai alteregojában egy Debbie Harry-vel kiegészült Shangri-Las, néhány hawaii inges doo-wopper kíséretében surf poppol? Én igen, és szerintem ti is. (vagyunk ennyire menők azt hiszem) Az elképesztően zseniális nevű The Champagne Socialists meg pláne, mert ők meg is valósították mindezt.
59 éves korában elhunyt John Huges a 80-as évek legszuperebb amerikai tinivígjátékainak forgatókönyvírója, rendezője. A többek között Wes Andersont-t is ihlető mester kezei közül olyan remekművek kerültek ki, mint a Sixteen Candles, a The Breakfast Club, a Pretty In Pink, a Ferris Bueller's Day Off, vagy a Chevy Chase féle "vakációsorozat" 3 epizódja.
Mivel az elmúlt néhány hét alatt kb. annyi izgalmas dolog történt a könnyűzenében, mint egy tál langyos lábvízben, gyorsan bedobom az ilyen esetekre tartogatott adu ászaim egyikét, még mielőtt beleőrülnétek a pangásba.
Grass Widow. Így hívják azt a fiatal friszkói együttest, amely álmodozó, könnyed, bájos amatőrségével, valamint Urinals-ba oltott csajos twee pop-jával garantáltan kihúz mindenkit a szarból, amíg a pop szakma nem tud semmi érdemlegeset felmutatni.
Nem vagyok túlságosan oda a feldolgozásokért, ezek a videók azonban postért kiáltottak.