Mondta valamikor a 90-es évek elején nagyon helyesen Wesley Snipes, (vagy Woody Harrelson???) a Zsákolj, ha tudsz című filmben. És mennyire igaza volt. Ránk nézve legalábbis mindenképpen, mert nem túl sűrűn ugyan, de előfordul, hogy még kishazánk sem tud kibújni egy-egy poptörténelmi csoda alól. Bármennyire is hihetlen David Byrne, a Talking Heads egykori atyja immáron harmadszor látogatott el Budapestre. Éppen ezért agyfaszt kapva a hőségtől, a testemben motoszkáló kórságnak köszönhetően azonban mégis a hidegtől rázva gondolkodás nélkül vonszoltam le magam az eseménynek helyt adó Millenáris Teátrumba.

Szokásomhoz híven megint elkéstem. (A franc se gondolta volna, hogy hajszál pontos lesz a kezdés.) Sok mindenről szerencsére nem maradtam le. A koncert első felét főleg Byrne szóló munkássága töltötte ki. Itt egy picit bajban voltam, mert őszintén szólva e tekintetben vannak hiányosságaim. Mivel azonban megígérte az öreg, hogy TH számokat is játszik, gyorsan letöröltem az arcomról az értetlenséget és babszemmel a seggemben vártam a sokkhatás. Ez viszonylag hamar bekövetkezett, ráadásul durvábban, mint ahogy azt elképzeltem.

Take Me to the River, I Zimbra, Air, Heaven, Life During Wartime, Born Under Punches, Crosseyed and Painless, The Great Curve, Once in a Lifetime, Houses in Motion, Burning Down the House , Road to Nowhere.

Ha jól emlékszem ez mind elhangzott, (az hazai átlaghoz képest meglehetősen szép hangosítás és zavabaejtően nagy létszámú közönség mellett) de lehet, hogy tévedek és egy-kettőt csak a láznak köszönhetően halucináltam oda. Bármit el tudok képzelni azok után, hogy a Road to Nowhere alatt simán átvarázsoltam a feka basszgitáros fickót Tina Weymouth-á.

Ilyen felhozatal mellett azt hiszem pofátlanság lenne fanyalogni, én mégis megteszem, mert az első lemezről sajnos semmi nem hangzott el. Oké, tudom, hogy ez borítékolható volt, hiszen arról volt szó, hogy kizárólag a Brian Eno kezei alatt készült korongokról fog játszani. Persze, ha tudta volna, hogy számomra a 77 az atyaúristen, nyilván nem megy el a Uh-Oh, Love Comes to Town, a Happy Day, a Psycho Killer és a Pulled Up mellett.

Gyönyör gyönyör hátán tehát, erről szólt a Július 15-i II. kerületi éjszaka. Csak a kortárs művész koreográfia volt zavarbaejtő néhány másodpercig. Kicsit furcsa volt, hogy az az ember, aki 30 évvel ezelőtt "együtt szipuzott Joey Ramone-nal", most talpig fehérben, idétlen táncosokkal körülvéve "bohóckodik" a színpadon. Persze mindannyian tudjuk, hogy Byrne elegedhetetlen kelléke az irónia, és gyakorlatilag sosem lehet tudni, hogy mi az amit komolyan gondol, és mi az ami csupán vicc számára. Úgyhogy végeredményben nem volt ebben semmi meglepő. Ahogy abban sem, hogy a koncert végére szinte teljesen meggyógyultam.

Arra azért marha kíváncsi lennék, hogy honnan jött az ötlet a habcsók fehér tütü vs. Burning Down the House kombóra. Lehet, hogy ott volt a középiskolás szalagavatómon????