Sosem értettem, hogy mit esznek az emberek a Yo La Tengo-n. Szerintem minden idők egyik legunalmasabb zenekara. És ezen az sem változtat, hogy fennállásuk óta gyakorlatilag mindenbe beleszagoltak, amit a rock zene, mondjuk úgy alternatív válfaja kitermelt. Legyen szó "klasszikus" indie rock-ról, noise pop-ról. dream pop-ról, shoegaze-ről, folkos countrys megoldásokról. Mindez azért furcsa, mert az említett dolgok miatt elméletileg ugye imádnom kéne őket. A helyzet azonban az, hogy néhány ep-t leszámítva az összes kiadványukon bealudtam. Jó mondjuk a Genius + Love = Yo La Tengo című kompilációjuk azért elég fasza. (ha nem számítjuk a 10, 20, 26 perces állatságokat) Illetve a tavaly előtti feldolgozós marhulásuk és az idei Gondo Fucks "álnéven" megjelent garázsolás is nagyon rendben van. A sorlemezeik azonban nálam maximum pacalfőzés közbeni háttérzenének mennek el. Az idei Popular Songs sem okozott több örömöt 15 percnél, és ez bizony nem túl pozitív, ha abból indulunk ki, hogy a teljes játékidő 72 perc. Na de mindegy, nem nyavajogni akartam, csak egy dalt mutatni róla, ami akárhogyis nézzük nagyon el lett találva.