Eric's Trip. Remélem mindenki számára ismerősen cseng ez a név. Egyrészt ugye a Daydream Nation  egyik gyöngyszeméről van szó, másrészt pedig egy 1990-ben alakult zenekarról, melynek tevékenységi köre legszakszerűbben úgy írható körül, hogy ők voltak Kanada válasza a Dinosaur Jr-ra és a Sebadoh-ra. illetve az összes kortárs amcsi lófájrokk csapatra. Aki nem hisz nekem, halgassa meg a Love Tara-t, vagy a Peter-t aztán jöjjön vissza vitatkozni.

Volt ennek a remek zenekarnak egy remek basszgitáros énekesnője, Julie Doiron, aki a banda feloszlása után szólókarrierbe kezdett, illetve számtalan előadóval kezdett kollaborálni. (Herman Dune, Mount Eerie, Okkervil River stb...) 1997-től szinte évről évre jelentek meg főleg egyszálgitározós, melankólikus, mondhatni kissé búvalbélelt kiadványai, hol jobb, hol rosszabb kivitelezésben. Az idei I Can Wonder What You Did With Your Day már a nyolcadik a sorban, minőségét tekintve pedig toronymagasan az első. A tegnapi találka legalábbis nagyon ezt a benyomást keltette bennem. Mivel azonban részegen jelentem meg a randin, a reggeli józanodást követően rámtört némi félelem amiatt, hogy a következő alkalom közel sem lesz ennyire meggyőző. Szerencsére nem sokáig kellett gyötrődnöm emiatt, mert a play gomb másodszori lenyomásával egy időben szinte azonnal jött a jobb félni, mint megijedni című közhely hogy bebizonyítsa, nem véletlenül és pláne nem feleslegesen hajtogatjuk őt már vagy százezer éve.

Valóban nagyon erős lemezről van szó, amely borzasztó ügyesen lavírozik a Juno-ba illő aranyos folk és a Breeders féle csajos indie rock közti bekötőúton. Jól halad, tartja az irányt, de néha azért neki is szüksége van pihenőre, melyből egyet mindjárt az elején el is használ. És hol máshol tenné mindezt, mint Stephen Malkmus kocsmájában, ahol annyit vedel Stefán bátyja házipálinkájából, hogy az már-már zavarbaejtő.

Ezek után erőgyűjtés céljából harap valamit Kimya Dawson vendéglőjében, majd tankol egyet Cat Power benzinkútjánál, legközelebb pedig már csak akkor áll meg, amikor észreveszi Kim Deal-t, amint egy dombtetőről integet. 

A hazaút némileg rögösebb és talán fárasztóbb is az idevezetőnél, de ügyesen kerülgeti a kátyukat a kisasszony. Némelyikbe ugyan bele-bele csúszik, de csak egy zöttyenés erejére, aztán valahogy mindig sikerül megtalálnia a helyes irányt.

Mire haza ér, kicsit kimerül, ezért hanyatt veti magát egy kád forró vízben, majd úgy tűnik el benne, mintha a Marianna-árokig készülne merülni. És itt jövök be én a képbe, vagyis ez az a pillanat, amit talán még nála is jobban élvezek, mert pont olyan a hangulatom mostanában, hogy legszívesebben egy tengerfenéken bugyborékolnék egészen addig, amíg nyakon nem vág egy hullám azzal a felkiáltással, hogy hahó öcsi, ideje lenne felébredni.