8 óra van, az amszterdami Paradiso elképesztő hangulatot sugárzó nagytermében állok, kezemben egy bébi sört szorongatva és még mindig nem tudom elhinni, hogy már csak néhány pillanat választ el attól, hogy Debbie Harry szerenádot adjon nekem. Hirtelen felvillannak a fények én pedig nézek, mint a luki nyúl, amikor felcsendül a Hanging On The Telephone a poptörténelem legcukibb nagymamájának tolmácsolásában. Balra tőle Chris Stein kissé őszesen, megerszkedett pocakkal, mögötte pedig a világ legkúlabb dobosa Clem Burke püföli a bőröket ugyanolyan intezítással, mint 30 évvel ezelőtt.

 

 

 

Még mindig totál kába vagyok az ámulattól, de muszáj lesz valahogy észhez térnem, különben mindenről lemaradok. One Way Or Another, Picture This, Fade Away And Radiate, Pretty Baby, I Know But I Don’t Know… Nem akarok hinni a fülemnek. Ezek most itt tényleg végig fogják játszani minden idők legjobb pop lemezét? Nos igen, még a Buddy Holly átirat sem marad ki a repertoárból.

 

 

Aztán jön egy langyosabb blokk, és előkerül néhány hőskorszak utáni dal. Probléma egy szál se, legalább szusszanhatunk kicsit. De tényleg csak kicsit, mert hirtelen feltűnik a levegőben valami csillogó izé, ami egyenesen a fejem felé tart. Ahogy közeledik egyre jobban körvonalazódik, hogy az bizony Debbie tűzpiros magasarkúja. Reflexszerűen nyúlok érte, de béna vagyok és törpe is a körülöttem álló holland óriásokhoz képest, ezért kicsúszik a kezemből. Legalább a fejemet vitte volna le, a kurva életbe! Nem sok ember büszkélkedhet azzal, hogy Debbie Harry "orrba rúgta". Na mindegy, a cipő most már másé. A nem sokkal később felcsendülő Denis-t viszont teljes mértékben a magaménak tudhatom. Vajon meddig lehet ezt fokozni? Mi jöhet, illetve mi nem volt még? Diszkó, igen a dizsi eddig kimaradt. Kívánságom úgy látszik parancs, mert hirtelen azon kapom magam, hogy színes üveggömbök pörögnek felettem és közröhej tárgyát képező módon viháncolok az Atomic-ra.

 

Már csak a Call Me és a Tide Is High van hátra. A közönség pedig önkívületi állapotban tombol. Az előbbinél inkább csak a refrént, az utóbbinál az egész dalt végig énekeljük a zenekarral. Közel a vég, ezt mindenki érzi, de senki nem akarja, hogy így legyen. Még Debbie sem, pedig mostanra már egy picit ő is elfáradt. Utoljára még dob egy csókot. Ezért nem kell küzdeni, ezt mindenki a magáénak tudhatja. Aztán zenész társaival együtt szép csendben levonul színpadról. Volt már egy ráadás, úgyhogy hiába könyörög egy emberként az egész Paradiso, nem jönnek vissza többet. Nem baj, ne legyünk telhetetlenek. Ez így is több volt, mint fantasztikus, hiszen másfél óra erejéig részesei lehettünk a poptörténelem egyik legszebb korszakának. Ennél azt hiszem senki sem kívánhat többet.