Első nap.
 

Az Anti-Flag és az MGMT nem igazán érdekelt, úgyhogy jó ideig csak a fűben ücsörögve öntöttem magamba a folyékony halmazállapotú komlót. Néhány órával később a Flogging Molly viszont olyan fékevesztett táncolásra késztetett, amit ha akartam volna sem tudtam volna abbahagyni a koncert végéig. Nem hiába ők a világ első számú kocsma punk zenekara.

Megfordult a fejemben, hogy belenézek Alanis Morissette előadásába, mivel azonban akkor alakított utoljára igazán nagyot, amikor a Dogmában, Istent játszva szó szerint leüvöltötte Ben Affleck fejét, úgy döntöttem, hogy inkább átnézek a Hammer sátorba egy családias poppal vegyített dán country metálkodásra. Azt hiszem remek döntés volt részemről, hogy Kanada helyett a skandináv országot választottam. A Volbeat ugyanis egy nagyon király zenekar. Hangosak, tökösek, dögösek, és a megfelelő mennyiségű pózolást is szépen tudják adagolni. A bal vesém ugyan azóta néhány centivel feljebb tolódott, de megtapasztaltam végre milyen az, amikor Dusty Springfield-et megszállja a gonosz, és ez minden szervi elváltozásért kárpótolt.
 

Második nap 
 

Két dologban voltam biztos, amikor másnap felébredtem. 1. az szokásos sziget betegséget idén sem fogom megúszni. 2. a The Presidents of the United States of America biztos nem fog csalódást okozni. Ez utóbbi néhány órával később be is bizonyosodott. A Seattle-i grunge popperek olyan király bulit csináltak a délutáni kánikulában, hogy azóta is a Kitty, a Lump, a Peaches és a Dune Buggy zakatol a fejemben. Zárásként természetesen a Video Killed The Radio Star is eljátszották, ami valóságos tömegpszichózist generált.
 

Némileg "hasonló" produkció követte az amcsikat a nagyszínpadon. A Millencolin esetében ugyanúgy megvan a vidámság, a napsütés, a jókedv, csak az a különbség, hogy ezek a drága svéd úriemberek sosem tudtak olyan jó számokat írni, mint a PUSA. A No Cigar-t azért marha jó volt élőben hallani. Épp ez a szám szólt ugyanis a walkmenemben, amikor a postaládából egy levelet kihúzva megtudtam, hogy felvettek a fősulira. Aztán jött 4 évnyi kínlódás, de ez már egy másik történet.
 

Utálom a Jazz-t, a Hammond orgonát viszont igencsak kedvelem, ahogy az idősődő afro amerikai néniket is. Nem kell megijedni, nem valami ijesztő szexuális aberrációról van szó, csak az ilyen korosódó néger hölgyek valahogy olyan aranyosak, vagy nem is tudom. Na mindegy. Este 11-kor én már dög fáradt voltam, de Rhoda Scott koncertjét bűn lett volna kihagyni. És milyen jól tettem, hogy nem hagytam ki. Őrület, amit ez a nő csinál. Percekig azt sem tudtam mi van. Azon filóztam, hogy honnan szól a basszus gitár, aztán egyszer csak rájöttem, hogy a pucér talpaival való pedálozgatással hozza létre ezeket a mély hangokat. Nem igazán ismertem a dalokat, amiket játszott. Talán egy-két feldolgozás rémlett valahonnan, ettől függetlenül óriási élmény volt.

Harmadik nap
 

A The Cribs koncertjét csak messziről a fűben üldögélve hallgattuk végig. Biztos jó volt meg minden, de annyira nem érdekelt, hogy közelebb másszunk. Aztán a kultikus magyar alter csapat, az URH színrelépésére már felálltunk. Az a helyzet, hogy egyáltalán nem ismerem a zenekart, csak azt tudom, hogy anno bizonyos körökben nagyon menő volt. Olyasminek képzeltem el őket, mint mondjuk az Európa Kiadót, úgyhogy valami egészen jó dologra számítottam. Csakhogy ez nem olyan volt. Ez konkrétan egy rakás szar volt. Ilyen rossz koncerten én még életemben nem voltam szerintem. Rettenetesen béna szövegek, mégbénább zene, és egy kritikán aluli, kurvára nevetséges Müller Péter. Ez az URH. Ebből a viccből legalábbis ez jött le. Úgyhogy 5 perc kínlódás után ott hagytuk az egészet a fenébe.
 

Brisa Roché-ról pár héttel a szigetes fellépése előtt még semmit nem tudtam. De amint meghallottam ezt a számot, éreztem, hogy egy újabb nagy szerelem van kilátásban. Az ajánlóban már leírtam, hogy mjilyen zenét játszik ez a drága hölgy, úgyhogy ha lehet, most nem ismételném meg önmagam. Úgyis csak megerősítenei tudnám az ottaniakat. Azt viszont elárulom, hogy élőben még bájosabb a leányzó. Kedves denevérlányként jelent meg a színpadon, és elénekelt nekünk egy csomó szép dalt. A végére egészen elérzékenyültem. Tök jó érzés volt kicsit elandalogni, de hamar fel kellett ébredni, és arról is tenni kellett, hogy újra undorítóvá váljunk, mert a nagyszínpadon ekkor tájt már bődületes mocskolódás volt készülőben.

Átverés? Igen. Hakni? Lehet. A pénzről szól az egész? Mindig is arról szólt. De most komolyan, kit érdekel ez? A Sex Pistols még mindig ugyanolyan kúl, mint 30 évvel ezelőtt, csak kicsit másképp. Lydon most is egy zseni, és még mindig ő a földkerekség legnagyobb gecije. Hülyét csinált mindenkiből, magát és a zenekarát is beleértve természetesen. És, hát persze, hogy nem horogkeresztes pólóban tekergett a mikrofonállvány körül, annál neki sokkal több esze van. Aki ilyesmire számított az nagyon el volt tévedve. Nem 1977-et írunk bassza meg, hanem 2008-at. És ez egy 2008-as Sex Pistols volt, egy még mindig kurva jó Sex Pistols.