Első nap.
 

Az Anti-Flag egy borzasztóan rossz zenekar, ezért úgy időzítettük a dolgokat, hogy véletlenül se érjünk ki a koncertjükre. Az MGMT sem keltette fel túlságosan az érdeklődésemet, de ha már egyszer erre jártak, gondoltom belefülelek a produkcióba. A kezemben lévő langyos sör + jéggé dermedt pizza kombinációhoz képest egészen jó volt. Mivel azonban sem Bowie-ért,sem a progresszív rock-ért, sem az elektro pop-ért nem vagyok annyira oda, - ennek a három dolognak az egyvelegéért meg pláne nem - , nem igazán sikerült a seggemet a földhöz verniük, bármennyire is próbálkoztak vele. Na de mindegy, megtörtént, túl nagy nyomot nem hagyott bennem, maximum arról fog eszembe jutni néha, hogy fél órával később ugyanitt egy fergeteges táncos mulatságba keveredtem. 
 

Csak egy kérdés, de komolyan. Szerintetek létezik olyan ember a világon, aki ne szeretne egy füstös, izzadcságtól csöpögő ír kocsmában eszméletlen módon viháncolni egy asztal tetején, illetve egész este hatalmas korsókból vedelni a Guinness-t és a Whiskey-t? Ugye, hogy nincs? Én is így gondolom, és így gondolta a fél 5-kor színpadra álló, az ír kocsmazenét a punk-al összeboronáló Flogging Molly is. Amint a húrok közé csaptak, őrületes pattogásba kezdett az egyre népesedő közönség, és az a több ezer táncoló talpacska meg sem állt addig, amíg a srácok abba nem hagyták a zenélést. Ilyen mértékű boldogság hormon túladagolás után teljesen egyértelmű volt, hogy ezt a napot bizony már senki és semmi nem teheti tönkre.
 

Szívesen belenéztem volna Alanis Morissette előadásába, mivel azonban a hölgyemény akkor alakított utoljára igazán nagyot, amikor a Dogmában, Istent játszva szó szerint leüvöltötte Ben Affleck fejét, úgy döntöttem, hogy inkább átnézek a Hammer sátorba egy családias pop-al vegyített dán country metálkodásra. Azt hiszem remek döntés volt részemről, hogy Kanada helyett a skandináv országot választottam. A Volbeat úgyanis egy remek zenekar. Hangosak, tökösek, dögösek, a megfelelő mennyiségű pózolást is szépen tudják adagolni. És viccesek is, mert nem veszik halálosan komolyan az "acélos" életérzést. Szóval, amint az sejthető volt, óriási bulit csaptak. Igaz a bal vesém azóta néhány centivel feljebb tolódott, de megtapasztaltam végre milyen az, amikor Dusty Springfield-et megszállja a gonosz, és ez minden szervi elváltozásért kárpótolt.
 

Második nap 
 

The Presidents of the United States of America. Na az ő koncertjüket rettenetesen vártam már. Róluk azt kell tudni, hogy Seattle-iek, a 90-es évek elején alakultak, ennek ellenére a Grunge szele valamiért mégsem kócolta össze teljesen a hajukat. Na jó egy kicsit talán mégis. De mégsem ez a legjellemzőbb rájuk. Szerintem inkább ilyen vidám, pattogós, punkos dologban utaznak. Nevezzük mondjuk power pop-nak. Na de a lényeg: Ők írták azt a számot, hogy Kitty, meg azt is, hogy Lump, sőt azt is, hogy Peaches, a Dune Buggy-ról nem is beszélve. És ezeket mind jól el is játszották nekünk, és még egy csomó szuper sláger terítékre került. A végén még Video Killed The Radio Star is volt, ami ugyebár alapvetően kurva nagy szám, tőlük meg pláne az. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy az év egyik legfaszább koncertjét prezentálták a srácok.
 

Némileg "hasonló" produkció követte az amcsikat a nagyszínpadon. A Millencolin esetében ugyanúgy megvan a vidámság, a napsütés, a jókedv, csak az a különbség, hogy ezek a drága svéd úriemberek sosem tudtak olyan jó számokat írni, mint PUSA. A No Cigar-t azért marha jó volt élőben hallani. Épp ez a szám szólt ugyanis a walkmenemben, amikor a postaládából egy levelet kihúzva megtudtam, hogy felvettek a fősulira. Persze, azért volt, hogy átkoztam is rendesen a dalt. Egy-egy sikertelen vizsga után pl. utáltam, mint a szart. Az ilyen baklövéseket azonban könnyen elfelejti az ember, szóval inkább a kellemes emlék maradt meg bennem, és ezt tökre jó volt felidézni.
 

Utálom a Jazz-t, a Hammond orgonát viszont igencsak kedvelem, ahogy az idősődő afro amerikai néniket is. Nem kell megijedni, nem valami ijesztő szexuális aberrációról van szó, csak az ilyen korosódó néger hölgyek valahogy olyan aranyosak, vagy nem is tudom. Na mindegy. Este 11-kor én már dög fáradt voltam, de Rhoda Scott koncertjét bűn lett volna kihagyni. És milyen jól tettem, hogy nem hagytam ki. Őrület, amit ez a nő csinál. Percekig azt sem tudtam mi van. Azon filóztam, hogy honnan szól a basszus gitár, amikor csak egy dobos és Rhoda van a színpadon. Playback-re gondolni sem mertem, ezzel ugyanis hatalmas szégyenbe hoztam volna szegényt. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy a pucér talpaival való pedálozgatással hozza létre ezeket a mély hangokat. Nem igazán ismertem a dalokat, amiket játszott. Talán egy-két feldolgozás rémlett valahonnan, ettől függetlenül óriási élmény volt.

Harmadik nap
 

A The Cribs koncertjét csak messziről a fűben üldögélve hallgattuk végig. Biztos jó volt meg minden, de annyira nem érdekelt, hogy közelebb másszunk. Aztán a kultikus magyar alter csapat, az URH színrelépésére már felálltunk. Az a helyzet, hogy egyáltalán nem ismerem a zenekart, csak azt tudom, hogy anno bizonyos körökben nagyon menő volt. Olyasminek képzeltem el őket, mint mondjuk az Európa Kiadót, úgyhogy valami egészen jó dologra számítottam. Csakhogy ez nem olyan volt. Ez konkrétan egy rakás szar volt. Ilyen rossz koncerten én még életemben nem voltam szerintem. Rettenetesen béna szövegek, mégbénább zene, és egy kritikán aluli, kurvára nevetséges Müller Péter. Ez az URH. Ebből a viccből legalábbis ez jött le. Úgyhogy 5 perc kínlódás után ott hagytuk az egészet a fenébe.
 

Brisa Roché-ról pár héttel a szigetes fellépése előtt még semmit nem tudtam. De amint meghallottam ezt a számot, éreztem, hogy egy újabb nagy szerelem van kilátásban. Az ajánlóban már leírtam, hogy mjilyen zenét játszik ez a drága hölgy, úgyhogy ha lehet, most nem ismételném meg önmagam. Úgyis csak megerősítenei tudnám az ottaniakat. Azt viszont elárulom, hogy élőben még bájosabb a leányzó. Kedves denevérlányként jelent meg a színpadon, és elénekelt nekünk egy csomó szép dalt. A végére egészen elérzékenyültem. Tök jó érzés volt kicsit elandalogni, de hamar fel kellett ébredni, és arról is tenni kellett, hogy újra undorítóvá váljunk, mert a nagyszínpadon ekkor tájt már bődületes mocskolódás volt készülőben.

Átverés? Igen. Hakni? Lehet. A pénzről szól az egész? Mindig is arról szólt. De most komolyan, kit érdekel ez? A Sex Pistols még mindig ugyanolyan kúl, mint 30 évvel ezelőtt, csak kicsit másképp. Lydon most is egy zseni, és még mindig ő a földkerekség legnagyobb gecije. Hülyét csinált mindenkiből, magát és a zenekarát is beleértve természetesen. És, hát persze, hogy nem horogkeresztes pólóban tekergett a mikrofonállvány körül, annál neki sokkal több esze van. Aki ilyesmire számított az nagyon el volt tévedve. Nem 1977-et írunk bassza meg, hanem 2008-at. És ez egy 2008-as Sex Pistols volt, egy még mindig kurva jó Sex Pistols.