Egy ember, aki miatt kiugrott egy néni 2. emeleti lakásának ablakán. Egy ember aki Austin-ból hazafelé lekapcsolta a repülőgépről a gyújtást, majd a kulcsot kidobta az ablakon. Egy ember, aki találkozott már az ördöggel. Egy ember, akinek pólóra nyomott rajzát Kurt Cobain rongyosra hordta. Egy ember, akinek a munkássága előtt olyan nagyságok hajtottak fejet, mint a Sonic Youth, a Flaming Lips, a Spiritualized, a Teenage Fanclub, a Yo La Tengo, Beck, David Bowie, vagy éppen Tom Waits. Ő, Daniel johnston.

A mélyen hívő katolikus családban felnőtt Daniel, már egész apró korában különös érdeklődést mutatott a különböző művészeti ágak iránt. Zenét írt, rajzolt, és őrült módon vonzódott a képregényekhez. Nem volt irigylésre méltó gyermekkora. A rendkívül szigorú neveltetés, az egymásutáni viszonzatlan szerelmek, visszahúzodóvá, zárkózottá tették, így depresszióra való hajlama, már korán megmutatkozott. Tinédzser korától kezdve szinte csak a művészetnek élt, és rendkívül elszánt módon örkítette meg nem túl boldog hétköznapjait, hol ilyen, hol olyan formában. A nagyközönség körében azonban leginkább dalaival vált ismerté.

Nem voltak nagy igényei a hangszereket, és a felvételi eszközöket illetően. Nem kellett neki egyéb, csak egy bénácska szintetizátor egy gitár és egy ócska magnó. Ennek köszönhetően alakult ki az a csattogós, sercegős izzig vérig lo-fi hangzásvilág, ami azóta a védjegyévé vált. Zeneileg a fő inspirációt a Beatles jelentette, szövegeit pedig leginkább képregényhősök és szerelmi problémák ihlették. A 80-as évek elejétől  számtalan felvételt készített a szülői ház alagsorában, de ezek csak évekkel később kerültek kibocsátásra a Stress Records gondozásában. Ebben a korszakban született a pop szakma által legnagyszerűbbnek tartott Yip/jump Music című lemeze is.

Az idő múlásával mentális állapota fokozatosan romlott. Drogokkal való kapcsolata pedig csak tovább rontott amúgyis labilis lekivilágán. Állandó halucinációk gyötörték és gonosz démonokról víziónált. Az ördögöt hibáztatta mindenért, így mániákus depressziója hamarosan megrögzött elmebajjá alakult át. Eltökélt szándékának tekintette, hogy megszabadítja az embereket a sátán hatalmától. Egyszer például  erőszakosan a zuhanyzóba kényszerítette saját testvérét mert úgy gondolta, hogy a víz majd megszabadítja őt a démonaitól.  Állandó küzdelme az ördöggel egy idő után olyan méreteket öltött, hogy végül 1990-ben önként vonult be egy elmegyógyintézetbe. Bent tartózkodása alatt két nagyobb lemezcég is küzdött a kegyeiért. Az egyik felkérést azonban rögtön visszautasította, mert nem volt hajlandó olyan társasággal együttműködni, melyhez a sátán cinkosa, a Metallica is tartozik. A zenésztársadalom is kiált mellette. A Sonic Youth pl. töbször is elvitte magával turnézni. Thurston Moore és csapata minden tőlük telhetőtt megtett azért, hogy szélesebb közönséggel is megismertesse a művészt. Biztos vagyok benne, hogy az efajta gesztusok sokat jentettek neki, és valóban segítséget nyújtottak számára. Ennek ellenére sajnos sosem tudott igazán meggyógyulni. Állítólag a mai napig nagyon beteg szegény...

És akkor, most jön lényeg, illetve a kérdés, hogy vajon milyen zenét csinálhat egy ilyen elsőre kétségtelenül buggyantnak tűnő ember. Valszínüleg mindenki azt gondolná, hogy valami elborult pszichedelikus zümmögés alatt mormolászik mindenféle zagyvaságot, néha pedig észveszeszejtő módon tör ki belőle valami velőtrázó sikoly. Ilyesmiről azonban szó nincsen. Szövegei, főleg az LSD-vel való találkozás óta valóban hordozzák nem éppen mindennapi elméjénének képzelgéseit, zenéjét illetően azonban egészen más a helyzet. A dallamok, a kedvesen csattogó akkordok, a gyermekien naiv énekhang néha tökéletes ellentmondásban van mindazzal, amit elsőre gondolna róla az ember. 2-3 percet alig meghaladó, teljes mértékben a "csináld magad" szellemiségében született dalocskái olykor sokkal inkább tünnek egy bohókás fickó jópofaságának, mint egy végtelenül megyötört ember sirámainak. Persze azért ez így túlzás, mert szinte minden dalában fellelhető a szenvedés és a fajdálom, csak olyan köntösbe vannak bújtatva, amitől valahogy könnyedebbé válnak. Mindemelett természetesen szép számmal akadnak olyan dalok is a Johnston életműben, melyek hallatán azonnal könnybe lábad az ember szeme.

Igazából borzasztó nehéz körülírni ezt az egészet, úgyhogy nem is kínlódom tovább vele. Aki közelebbről is megszeretne ismerkedni vele, az egyrészt halgassa meg a lemezeit (kezdje mondjuk a már említett Yip/jump Music-kal), nézze meg a Daniel Johnston találkozása az ördöggel című dokumentumfilmet, illetve látogasson el November 5-én a bécsi arénába, mert hogy ott fog koncertet adni a mester. Biztos nagyon örülne, ha minél többen mennénk, mert szinte az összes róla szóló újságcikkben kiemelt helyen szerepel az a tény, miszerint már már évek óta kizárólag csak a rajongóinak él.

Hallgasd

Nézd