Én és a tánc? Ugyan már! Sosem ismertük egymást. Nincs az az Isten, aki rábeszélne, hogy csörögjek. Na jó, tőlük azért talán hajlandó lennék eltanulni néhány lépést.

Amikor 1993-ban feloszlott a pop történelem egyik legnagyobb hatású zenekara a Pixies, Frank Black azt mondta, hogy újraegyesülésről kb akkor lehet szó, ha disznók fognak röpködni az égen.

11 évvel később azonban megtörtént a csoda. Black Francisegy sajtótájékoztatón a következőt nyilatkozta: "a múltkor láttam egy disznót repülni" A Pixies pedig tényleg újra összeállt. Turnézásba kezdtek, kiadtak egy klassz válogatáslemez (Wave of Mutilation: Best of Pixies), és egy elképesztően jó dokumentumfilm is napvilágot látott (Loudquietloud: A Film About the Pixies), melyet az idei Titanic Filmfeszten a magyar közönség is megtekinthetett. Majd jöttek a pletykák arról, hogy új lemez van készülőben, amiből azóta sem lett semmi és valószínűleg már nem is lesz soha. A  legújabb hírek ugyanis már arról szólnak, hogy a disznók lepottyantak és nyakukat törték, a Pixies-nek pedig ezzel újra befellegzett. Az okokat sajnos nem tudom. Lehet, hogy Frank és Kim megint csúnyán összekapott valamin. Baromira örülök, hogy még időben sikerült elcsípnem őket a tavalyi Pohoda fesztiválon. Ha az akkor nem jön össze, valószínűleg úgy érezném, hogy értelmetlen volt világra jönnöm. Öröm az ürömben, hogy új Breeders lemez állítólag tényleg lesz.

Befejezte hatodik stúdió albumának felvételeit a 90-es évek egyik legnépszerűbb power pop zenekara, a Weezer. Címe egyelőre még nincs, de ha minden jól megy 2008 elején már a kezünkben tarthatjuk. 

További örömködésre adhat okot, hogy Rivers Cuomo arra az elhatározásra jutott, hogy a nagy közönség elé tárja 1992-2007 közötti "hálószoba" felvételeit. Az anyag címe Alone - The Home Recordings of Rivers Cuomo lesz, a megjelenés dátuma pedig december 11.

És ezzel még mindig nincs vége a Weezerrel kapcsolatos jó hír áradatnak, tudniillik a Matt Sharp (1998-ig volt a Weezer basszusgitárosa) vezette The Rentals is új nagylemezt jelentet meg a közeljövőben, melynek előfutára már meg is érkezett egy négy számos ep formájában.

A Cansei de Ser Sexy azok közé a zenekarok közé tartozik, akik sosem fogják megváltani a világot, egyszer viszont muszáj őket megnézni élőben. Mivel a bécsi és a Pohodás bulit is sikerült bebuknom, maradt a Budapest Sportaréna, ahol Gwen Stefaninak segítettek a bemelegítésben. Tisztában voltam vele, hogy egy ilyen banda egy apró klubban sokkal nagyobbat ütne, de nem volt más lehetőségem és nem akartam erről is lemaradni. 

A helyszínre érve meglehetősen furcsa kép fogadott. Az egyik oldalról a lelátót teljesen eltüntették, a színpadot pedig keresztben helyezték el, amivel kb. a felére zsugorították a teret. Ráadásul hiába volt már fél 8, alig lézengett valaki az teremben. Szemlátomást óriási bukásra volt ítélve a buli, de ezzel akkor kicsit sem foglalkoztam, mert pontban 8-kor a húrok és a billentyűk közé csapott Brazilia legtrendibb hatosfogata. Ezzel pedig egy nagyon rövid, de rendkívül intenzív koncert vette kezdetét. Őrült cuki volt Lovefoxxx, ahogy a kis csilli-villi rátapadós ruhájában futkározott fel-alá. Folyamatosan próbált kommunikálni a közönséggel, de sajnos rajtam kívül nem sok embernek volt fogalma arról, hogy kik ők. Egyedül a Do you like the alcohol? kérdésre volt némi zúgolódás. Szar lehet, úgy koncertet adni, hogy a közönség 90 százaléka értetlenül ácsorog az előadás alatt. A Fél órás játékidő sajnos nekem is kevés volt ahhoz, hogy igazán belelendüljek, de amíg tartott baromi jól éreztem magam. Ők pedig szerencsére eljátszották az összes slágert a lemezről.

Az átszerelés alatt legurítottam néhány sört, aztán visszasétáltam a terembe. Eredetileg nem akartam végignézni Gwen Stefani előadását, de egyáltalán nem bántam meg, hogy végül mégis ott maradtam. Hatalmas show-t produkált rengeteg táncossal és mozgó színpad elemekkel. Volt, hogy egy bizarr ketrecbe zárva énekelt, de attól sem riadt vissza, hogy a tömegbe ugorva adja elő legnagyobb slágereit. A számok közti szünetekben szerencsére némi ökörködésre is maradt idő. A legnagyobb poén az volt, amikor az egyik rajongójától kapott egy kis ajándékot, amit előszőr aláírt, majd jól összenyálazta és visszaadta a tulajdonosának. Egy szó, mint száz, kellemes csalódást okozott. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire közvetlen.

Gwen levonulása után marhára kellett sietnem, hogy időben odaérjek a Dälek A38-beli előadására. Őrült kíváncsi voltam, mit produkálnak New Jersey legőrültebb rapperei. A fedélzetre lépve azonban ismét elég ijesztő kép fogadott. Gyakorlatilag üres volt az egész ladik. A koncertteremben pedig jó ha 20 ember lézengett, ami őszintén szólva nagyon meglepett, mert biztosra vettem, hogy az agyonzajolt hip-hop manapság lényegesen több embert mozgat meg. Óriási respekt, hogy ennek ellenére tisztességesen lenyomták a bulit. Nekem baromira tetszett,

Mert eddig sajna elég gyengén muzsikáltok. Kezdjük máris a legnagyobb pofára eséssel. A klassz demók és a rengeteg szuper koncertfelvétel után kizártnak tűnt, hogy Kate Nash csalódást okozzon. Ehhez képest a Made of Bricksről kb. az összes olyan huncutság eltünt, ami a kiadatlan felvételeket oly szerethetővé tette. Az a pimasz, imádnivaló leányzó totális unalomba fulladt. Legnagyobb bánatomra PJ Harvey, White Chalk-ja is óriási csalódást okozott. Hová tünt az a dögös, belevaló hat húron nyargaló boszorka? Gyűlölöm a zongorát! És ha ez nem lenne elég, a sokak által istenített Feist lemezen gyakorlatilag halálra untam magam, a Pipettes-es Gwenno új minialbumát végig sem tudtam hallgatni továbbá Björk Voltájától sem estem hanyatt. Candy Payne mondjuk édes meg minden, csak kár, hogy nincs több One More Chance kaliberű dal az I Wish I Could Have Loved You More-on. Hasonló a helyzet Emma Pollock bemutatkozó anyagával is. Debbie Harry új szólólemezéről pedig inkább ne is beszéljünk. Imádom őt, de a Necessary Evil-t tök felesleges volt elkészítenie. Szörnyű kimondani, de idén eddig csak Marnie Stern, Kristin Hersh és Fabienne Delsol tudott igazán maradandót alkotni.

A legutóbbi Sonic Youth lemez (Rather Ripped), a zenekar korábbi munkáihoz képest annyira dalközpontú lett, hogy azon szerintem ők maguk is meglepődtek. Ilyen kevés zaj és disszonancia után meg mertem volna rá esküdni, hogy Thurston Moore legközelebb olyan elképesztő csörömpöléssel áll elő, amivel minden d-dúrban  gondolkodó embert kikerget a világból. Óriásit tévedtem, mert a főleg akkusztikus gitárra és vonósokra hangszerelt Trees Outside The Academy minden eddigi munkájánál finomabb lett. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a Sonic Youth dobos Steve Shelley segítségével rögzített lemez majd minden egyes dala arra készteti az embert, hogy egy bársonyos őszi éjjelen kifeküdjön a kertbe, és a csillagokban elmerülve álomba szenderüljön. Ugyan a Wonderful Witches, a Free Noise Among Friends és a címadú dal mint egy közepesen izmos tökönrúgás kiszakít ebből az andalító állapotból, de csak  néhány perc erejéig, hogy azalatt elkergethesd magadról a véredre pályázó szúnyogokat. Tudom kicsit bizarrul hangzik ez egy olyan embertől, aki egész életében azon dolgozott, hogy minél disszonánsabb hangokat erőszakoljon ki a hangszeréből, de pont az benne a szép, hogy kicsit öreguras és van egy kis gyújtsuk be a kandallót és ringatózzunk a karosszékben hangulata. 

A Real Emotional Trash című kiadvány 2008. március 4-én lát napvilágot a Matador Records-nál. Íme egy kis ízelítő.

A két magyar előzenekarról sajnos lemaradtam, mert miközben ők épp azon voltak, hogy ráhangolják a közönséget az est fő atrakciójára, én még Johnny Walker barátommal filozofáltam a konyhában. Az est meglepetés vendégeként színrelépő Ignite-ra azonban már sikerült odaérnem a Pecsába.. (Állítólag a NOFX kérésére ugrottak be néhány szám erejéig.) A szoros program miatt szerencsére nem volt idő arra, hogy áttanulmányozzuk Téglás Zoli izmos felső testén a magyar történelmet. Sőt ezúttal a politizálás is elmaradt. Kb 20-25 perc játék után megköszönték a lehetőséget, majd átadták a terepet a kalipunk koronázatlan királyainak.                                                    

Bár a NOFX lemezei évről évre gyengébbek, sőt a régieket sem hallgatom mostanában túl sűrűn, óriási öröm volt látni és hallani őket élőben. Pontosan azt kaptam, amire számítottam. Elhangzott szinte az összes örökérvényű sláger (Linoleum, Don't Call Me White, The Brews,  Bob, Straight Edge, Lisa And Loiuse, Leave It Alone stb...). A számok közti szünetekben pedig egyfolytában ment az ökörködés. Volt pl. trombitába fingás, és basszusgitár dobálás. Majd amikor már azt hittem, hogy a hülyeséget nem lehet tovább fokozni részletesen bemutatták, hogyan kell alkalmazni a Fist Fuck technikát. Aztán, hogy a politika se maradjon ki az estéből, néhány mondat erejéig szóba került a román-magyar konfkliktus. 

Én pedig csak álltam, vigyorogtam és megállás nélkül nyüstöltem a léggitáromat. Néha ugyan megpróbáltam feleleveníteni, hogy kell az efféle zenére táncolni, de rájöttem, hogy a karatézáshoz már baromi öreg vagyok. A lelkemnek viszont baromi jól esett, hogy másfél óra erejéig újra 17 éves lehettem.