Fabienne Delsol a 90-es évek közepén csatlakozott a Liam Watson vezette "post-beat"-ben utazó Bristols-hoz. Két nagyszerű sorlemezt követően a londoni szextett sajnos feloszlott, Fab azonban szerencsére nem hagyott fel a zenéléssel.
Nemrég napvilágott látott Between You And Me című második szólólemeze méltó folytatása az előzőnek (No Time For Sorrows). Delsol kisasszony hű maradt a Bristols-os hagyományokhoz és ismét pompás feldolgozásokkal kecsegtet (Serge Geinsbourg, Lou Reed, Michel Polnareff, The Searchers, Ersel Hickey, Francoise Hardy, Guy Lombardo). A zenésztársai által jegyzett dalokból pedig továbbra is árad a 60-as évek összes imádnivalósága. Csodálatos nosztalgiára invitál például a surf rock-os gitárokkal operáló Mr. Mistery. Az erőteljes Kinks-es hatásokkal bíró Loot pedig maga a megtestesült múltbarévedés. Merci beaucoup, Fabenne!
1996-ban még csupán pelyhes pöcsű tinédzser voltam, ezért esélyem sem volt ott lenni a Sonic Youth szigetes fellépésén. Mostanra azonban megnőttem és kiszőrösödtem, úgyhogy semmi sem tarthatott vissza attól, hogy szem és fülügyre vegyem őket a bécsi arénában.
Érkezésünkkor az előzenekari posztot betöltő CarsickCars már épp hangolt, úgyhogy gyorsan elfogyasztottuk a pult alól vásárolt Pittingerünket, majd a színpad felé vettük az irányt, hogy megnézzük mit művelnek Peking első számú zajrockerei. Hamar kiderült, hogy valószínűleg rengeteg Sonic Youth-t és DinosaurJr.-t hallgatnak, amivel azonnal belopták magukat a szívembe. Remek ötlet volt előzenekarnak választani őket.
Pontban 8-kor a semmiből egyszer csak feltünt Thurston Moore egy üveg zippferrel a kezében totál részegen, majd szép sorban jöttek a többiek is. Külön öröm volt látni, hogy velük tartott MarkIbold is a Pavementből, hogy basszus játékával segítse a zenekart. Mindenki szépen elfoglalta helyét, aztán se szó, se beszéd, akkora zajcunamiba kezdtek, hogy azt hittem ott maradok. Fájt a fülem, félrevert a szívem, égnek állt a hajam, ugrált a gyomrom az embertelen hangerőtől és az azt körülölelő zajfelhőtől. Orvosi tekintetben tehát nagyjából a halálomon voltam, mégis erősebbnek éreztem magam, mint valaha.
A Bull in the Heather-rel kezdtek, majd új lemez lévén eljátszották a fél RatherRipped-et. Aztán szép sorban jöttek a klasszikusok. (Catholic Block, Mote, Hey Joni). Óriási élmény volt idáig is, de az igazi csodát az első ráadás blokkra tartoggaták. TRILOGY!!!! majd 20 percen keresztül.Zenélés mellett szerencsére bohóckodásra is maradt idő. Óriási poén volt például, amikor valami ősrégi rádión befogtak egy osztrák komolyzenei adót. Egy darabig hagyták hadd szóljon, majd egy elképesztő erejű lármabombával megsemmísítették az egészet.
Nagyjából másfél órán át tartott az őrület. Hihetetlen volt látni és hallani, hogy 20 perccel a koncert után a közönség még mindig egy emberként követelte vissza a zenekart. A színpad már szinte darabokra volt szedve, a tömeg azonban nem csitult. De hiába, harmadik ráadás nem volt. Nem is kellett. Én a magamról részéről totál elégedetten távoztam az arénából. Hogy utána mi történt, arra már nem nagyon emlékszem. Annyi biztos csupán. hogy a reggel egy barokk kastélypark lócáján köszöntött rám.
Setlist:
-Bull in the Heather -Incinerate -Reena -The Sprawl -(I Got a) Catholic Block -Mote -Do You Believe in Rapture? -Turquoise Boy -What A Waste -Hey Joni -Jams Run Free -Pink Steam -Trilogy -Shaking Hell
Sokáig csak álomként lebegett a szemem előtt, hogy magamból kikelve önfeledten ugrálok egy Pipettes koncerten. Július 21-én azonban mindez valósággá vált. Két naposra terveztük a túrát, mert a szlovákiai Pohoda fesztivál más előadókkal is kecsegtetett.
Sajnos elég szörnyen indult a buli, mert néhány perccel a CanseiDeSerSexy koncertjeelőtt, a konferanszié volt olyan szíves és közölte, hogy Lovefoxxx betegsége miatt az előadás elmarad. Hálistennek, a kellő mennyiségű Zlaty Bazant viszonylag hamar enyhített a traumán, így az esti Hives koncerten már úgy pattogtam fel-alá, mint egy félkegyelmű gumilabda.
Másnap végre eljött a várva várt pillanat. Már az intro alatt teljes extázisban voltam, pedig ekkor még híre-hamva sem volt a csajoknak. Aztán egyszercsak felcsendültek a Don't Forget Mekezdő akkordjai, a lányok felszaladtak a színpadra, én pedig átestem egy könnyű szívrohamon. Miután defibrilláltam magam, rögtön táncra perdültem és abba sem hagytam a végéig. Egy idő után egyre többen követték a példámat. A végén pedig már mindenki ugrált körülöttem. Még a mellettem álló, Venom pólóban feszítő izzadt szőrmók is. Egyetlen slágert sem hagytak ki a repertoárból. Sőt, terítékre került három szuper B-oldalas szerzemény (The Burning Ambition Of Early Diuretics, True Love Waits… , Really That Bad) és néhány új dal is.
A tökéletes korreográfia pedig már tényleg csak a hab volt a tortán. Komolyan mondom zene nélkül is simán végig tudtam volna nézni, ahogy bő 1 órán keresztül fülig érő mosollyal ugrálnak a színpadon. Az pedig, hogy néha bénáztak is egy kicsit (először Gwenno-nak, majd néhány dallal később Rose-nak is meggyült a baja a szintetizátorral), valahogy még imádnivalóbbá tette őket..
A koncertet természetesen a We Are The Pipettes-el zárták. Hatalams „Come on Pohoda”felkiálltással egy utolsó táncra hívták a közönséget, majd néhány puszi dobás kíséretében levonultak a színpadról.
Setlist:
1. Intro 2. Don't Forget Me 3. Because It's Not Love (But It's A Feeling) 4. Why Did You Stay? 5. Your Kisses Are Wasted on Me 6. Your Love For Me 7. It Hurts To See You Dance So Well 8. Really That Bad 9. Tell Me What You Want 10. Baby Don't Leave Me 11. The Burning Ambition Of Early Diuretics 12. True Love Waits Patiently For A Miracle 13. I Love You 14. Guess Who Ran Off With The Milkman? 15. By My Side 16. Judy 17. One Night Stand 18. Dirty Mind 19. Pull Shapes 20. We Are The Pipettes