A két magyar előzenekarról sajnos lemaradtam, mert miközben ők épp azon voltak, hogy ráhangolják a közönséget az est fő atrakciójára, én még Johnny Walker barátommal filozofáltam a konyhában. Az est meglepetés vendégeként színrelépő Ignite-ra azonban már sikerült odaérnem a Pecsába.. (Állítólag a NOFX kérésére ugrottak be néhány szám erejéig.) A szoros program miatt szerencsére nem volt idő arra, hogy áttanulmányozzuk Téglás Zoli izmos felső testén a magyar történelmet. Sőt ezúttal a politizálás is elmaradt. Kb 20-25 perc játék után megköszönték a lehetőséget, majd átadták a terepet a kalipunk koronázatlan királyainak.                                                    

Bár a NOFX lemezei évről évre gyengébbek, sőt a régieket sem hallgatom mostanában túl sűrűn, óriási öröm volt látni és hallani őket élőben. Pontosan azt kaptam, amire számítottam. Elhangzott szinte az összes örökérvényű sláger (Linoleum, Don't Call Me White, The Brews,  Bob, Straight Edge, Lisa And Loiuse, Leave It Alone stb...). A számok közti szünetekben pedig egyfolytában ment az ökörködés. Volt pl. trombitába fingás, és basszusgitár dobálás. Majd amikor már azt hittem, hogy a hülyeséget nem lehet tovább fokozni részletesen bemutatták, hogyan kell alkalmazni a Fist Fuck technikát. Aztán, hogy a politika se maradjon ki az estéből, néhány mondat erejéig szóba került a román-magyar konfkliktus. 

Én pedig csak álltam, vigyorogtam és megállás nélkül nyüstöltem a léggitáromat. Néha ugyan megpróbáltam feleleveníteni, hogy kell az efféle zenére táncolni, de rájöttem, hogy a karatézáshoz már baromi öreg vagyok. A lelkemnek viszont baromi jól esett, hogy másfél óra erejéig újra 17 éves lehettem.