Van egy olyan közel sem biztos teóriám, hogy a keményvonalas punkoknak mindig is a bögyükben volt a Dirtnap Records. Most pediglen, hogy Can't Wait című második lemeze kapcsán hozzájuk igazolt a power popnak is szoftos Sugar Stems, bele sem merek gondolni, mit gondolnak Ken Cheppaikode pop punk üzeméről. Na nem mintha ez bármit is számítana. Csak úgy eszembe jutott, mert a Flips romjain alakult Milwaukee-beli négyes, Go-Go's/Primitives hivatkozásai némiképp tényleg távol állnak a Dirtnap bandák reszelős power pop/punkjától. Tőlem azonban egyáltalán nem, és biztos tőletek sem, úgyhogy most jól meg is hallgattatom veletek a szóban forgó kiadványt.

                                                                                                                                       Tudom, hogy most leginkább arról kéne áradoznom, hogy valami érthetetlen okból kifolyólag nyáron hazánkba látogat a My Bloody Valentine, de erről nyilván minden ki tud már, úgyhogy nem jártatom feleslegesen a számat. Inkább mutatok egy újabb szuper cuki csaj pop zenekart, akik a nevükkel ellentétben még véletlenül sem kínaiak, mert hogy a kaliforniai Oakland városába valósiak, és naná hogy ontják magukból a 60-as évekbeli rigmusokat, no meg a pop punkot. Ugye milyen rég volt már ilyen?!?!

                    Mégpediglen az oaklandi Whirr tolmácsolásában, akik a lassan hömpölygő átláthatatlan gitárzuhatag generáláshoz épp oly pöpecül értenek, mint a szeleburdi noise pop rigmusokhoz. Hogy miért egy rakás izom hardcore zenekar társaságában érkeznek, azt nem tudom, de tulajdonképpen mindegy is.

2013. Május 2., Budapest @ Trafik klub

                                                                                                                            Megannyi beharangozó, videoklip és koncertfelvétel után végre itt az új Thermals lemez, ami az egyik legnagyobb mackóvárományosság volt az idei évben. Ahogy az az előrejelzésekből kapiskálható volt, tényleg nem szolgál semmi meglepetéssel. Hutch már hónapokkal ezelőtt lelőtte a poént ama kijelentésével, hogy valahol a More Parts Per Million és The Body, the Blood, the Machine között fog elhelyezkedni félúton. És tényleg így történt. A Now We Can See "tini himnuszai" és a Personal Life bús szerelmes dalai után visszatértek a korai zaklatott borongós habitushoz. A gitárok pont olyan tömörek, mint a nullás évek közepén, sőt az énekhang is hasonlóképpen torzul, Harris pedig éppúgy óbégatja szerteszét az univerzum összes búját-baját, mint hajdanán. Nincs igazán kiemelkedő pillanat, se mélypont, csak fél órányi masszaként elterülő Thermals folyam. Valójában a számok közti szüneteknek sincs sok értelme, annyira egymásba kapaszkodnak a dalok. Egy szó, mint száz a Desperate Ground remekül illeszkedik a zenekar életművébe, mely akár 2005-ben is születhetett volna amikor a trió épp olyan durcás volt, akár egy műanyag börtönében duzzadó kövér ömlesztett sajt, aminek felbaszta az agyát a sok tartósítószer.

                Az egy szál kicsiségükben szomorkodó gitáros lányok olyannyira szexik, hogy húúú és azt a mindenit. Ráadásul ehhez szépnek sem kell igazán lenniük. Csak kedvesnek és mélabúsnak, mint amilyen például Katie Crutchfield, a P.S. Eliott melodistája, aki mellékállásban Waxahatchee néven szomorkodik, de nagyon. Tavaly megjelent, egyetlen 8 sávos magnóval rögzített American Weekend című debütálása elejétől a végéig statiszta mentes és leginkább Lou Barlow prüntyögős mivoltára, valamint a korai Elliott Smith kesergésekre illetve a még korábbi Mountain Goats-ra emlékeztet. Az Idei, immáron komolyabb stúdiókörülmények között kreált Cerulan Salt mélabús akkorodjai már kaptak némi zenekari kíséretet, sőt olykor-olykor torzulnak is valamelyest. A fent említett inspirációk mellett pedig a Breeders is visszaköszön, mint ihletforrás. Csüggedtségből tehát akad bőven ezen a lemezen is, ami nem valószínű, hogy mosolygóssá teszi ezt a förtelmes tavaszt, de képzeljük azt, hogy november van és máris megtaláltuk a legmegfelelőbb hallagtnivalót.

                                                                                                                        Emlékeztek még a Carrots-ra? Nem hiszem. Őszintén szólva én is totál megfeledkeztem róluk. A Pipettes által elindított 60-as csaj pop őrület folyamán tűntek fel egy rövid időre, de két kislemez után úgy elillantak, mintha sosem léteztek volna. Nekem legalábbis ez volt a benyomásom. Aztán a minap, amikor épp az egyik kedvenc lemezkiadóm (Elefant Records) honlapján kóricáltam, rádöbbentem, hogy szó sincs ilyesmiről. De nem ám! Sőt, olyannyira léteznek, hogy a héten megjelent az első nagylemezük, ami majdnem olyan tüchtig lett, mintha a Rose/Backi/Gwenno alkotta triumvirátus kreálta volna.

És ha már egyszer szóba került az elefántos kiadó, muszáj megemlítenem, hogy van nekik The Yearing névre hallgató pompázatos leány csapatuk is, akikre szintén érdemes lesz odafigyelni.

A Thermals együttes vadiúj mini mozija alapján legalábbis mindenképpen.

Egyébként pedig az alábbi, egészen jó minőségű koncert videónak köszönhetően, úgy ahogy van végig hallgatható az új lemez. Hát mit mondjak? Nem lesz rajta semmi meglepetés, csak 10 eszetlenül kurva jó dal!!

Háromszoros hurrá Monsieur Merritt-nek, amiért annyi féle zene projectben tevékenykedik, hogy évről évre képes friss hangzóanyaggal előrukkolni. Idén a Future Bible Heroes-zal jelentet meg lemezt, melynek egyébként hűséges zenésztársa, Claudia Gonson is állandó komponense. A Merge Records által pátyolgatott, június 4-én megjelenő Partygoing című albumot beharangozó szinti pop himnusz csodálatos rigmusai is az ő ajkáról csengenek.

Ilyesmi nem túl sűrűn fordul elő a macin, mivel alapvetően más a koncepció, most azonban muszáj picit a mágnesszalagot és a vinyl-t cellulózra cserélnem, mert az idei Titanic Filmfesztiválon az ír szekciónak köszönhetően bemutatásra kerül a Good Vibrations című Lisa Barros D'Sa/Glenn Leyburn mozi, ami nyilván nem a Beach Boys-ról szól, hanem Terri Hooley legendás lemezboltjáról és kiadójáról, ami túl azon, hogy a 70-es évek konfliktusokkal teli Belfastjában valóságos mentsvár volt a kikapcsolódni vágyó fiatalok számára, voltaképpen az észak-ír punk bölcsőjének tekinthető, melyben olyan pompás bandák cseperdtek fel, mint az Undertones, a Protex, a Rudi, a Tearjerkers, a Victim, vagy az Xdreamists. A mindmáig működő lemeztársaság sosem virágzott fel igazán, és Hooley sem vált soha világhírű lemezguruvá, de nem is ez volt a cél. Ő csupán egy jóban-rosszban összetartó közösség létrehozásában segédkezett, amely volt olyan erős és megingathatatlan, hogy feledtetni tudja a protestánsok és a katolikusok közt dúló eszetlen csetepaté rémségeit.

                                                                                                              Bár ma hivatalosan a Borbolyákat, a Borsikákat, a Kadocsákat és a Szofróniákat ünnepeljük, én mégis inkább Rose Melberg napnak titulálom a március 11-ét. Mégpediglen azért, mert a twee pop koronázatlan királynője két remekbe szabott kiadványt is elérhetővé tett nemrégiben. Szólóban egy irtó bájos feldolgozást lemezt, melyen olyan nagyszerűségek előtt tiszteleg, mint a The Clean, a The Magnetic Fields, a The Bats, a Wipers, a Sebadoh, vagy Jonathan Richman... Huh, nem is sorolom tovább. Hallgassátok meg inkább!!!

Rose Melberg - I Don't Believe In The Sun (The Magnetic Fields)

Együttesi fronton pedig az a helyzet mostanában, hogy egy Jon Manning nevű hapekkal, Imaginary Pants néven  zúdítják a világra a szeretet. A duó öncímű bemutatkozása ugyan már tavaly decemberben megjelent, mostanra azonban ingyenesen is elérhetővé vált.