8 óra van, én meg csak állok az amszterdami Paradiso elképesztő hangulatot sugárzó nagytermében, kezemben egy bébi sört szorongatva és még mindig nem tudom elhinni, hogy már csak néhány pillanat választ el attól, hogy Debbie Harry szerenádot adjon nekem. Aztán egyszer csak áramütés, szív leáll, de csak félig, és még midig nem tudom, hogy igaz e amit látok, vagy csak egy csúnya átverés áldozata vagyok. Az is lehet persze, hogy csupán álom az egész. Ez esetben viszont nem szeretnék egyhamar felébredni, mert épp a valaha készült legklasszabb feldolgozás, a Hanging On The Telephone szól a színpadról a pop történelem legcukibb nagymamájának tolmácsolásában. Balra tőle Chris Stein látható kissé őszesen, megerszkedett pocakkal, mögötte pedig a világ legkúlabb dobosa Clem Burke püföli a bőröket ugyanolyan intezítással, mint 30 évvel ezelőtt.

 

 

 

Azt hiszem kezd körvonalazódni a dolog, mintha a Blondie állna a színpadon. Eljött a pillanat, muszáj valahogy észhez térnem mert különben mindenről lemaradok. Már csak az újraélesztést kellene megoldani. Defibrillátor nincs a közelben,  - ami végülis nem baj, mert úgy sem segítene rajtam - van azonban One Way Or Another. Elég meghallanom az első karcos kvint-et és máris magamnál vagyok.  Tényleg ők azok, de valamiért még mindig hihetetlennek tűnik az egész. Picture This, Fade Away And Radiate, Pretty Baby, I Know But I Don’t Know… Nem akarok hinni a fülemnek. Ezek most itt tényleg végig fogják játszani minden idők legjobb pop lemezét? Nos igen, még a Buddy Holly átirat sem marad ki a repertoárból.

 

 

Aztán jön egy langyosabb blokk, és előkerül néhány hőskorszak utáni dal. Probléma egy szál se, legalább szusszanhatunk kicsit. Tényleg csak kicsit, mert hirtelen feltűnik a levegőben valami csillogó izé, ami egyenesen a fejem felé tart. Reflex szerűen nyúlok érte, de béna vagyok és törpe is a körülöttem álló németalföldi óriásokhoz képest, ezért kicsúszik a kezemből. Legalább vitte volna le a fejemet. Nem sok ember büszkélkedhet azzal, hogy Debbie Harry „orrba rúgta”. Na mindegy, a cipellő most már másé. A nem sokkal később felcsendülő Denis-t viszont teljes mértékben a magaménak érzem. Ez az alig két perces dalocska, maga a csoda. Ha mondjuk professzor lennék, és pop kultúrát tanítanék valamelyik menő egyetemen, minden előadásomon lejátszanám. Ha író volnék, és épp egy pop zenéről szóló könyvön dolgoznék, valószínűleg Denis lenne a címe. Elő tudnék még állni néhány hasonló őrültséggel, de ezeket most inkább hagyjuk. A legfontosabb kérdés jelenleg az, hogy meddig lehet ezt fokozni. Mi jöhet, illetve mi nem volt még? Diszkó, igen a dizsi eddig kimaradt. Kívánságom úgy látszik parancs, mert hirtelen azon kapom magam, hogy színes üveggömbök pörögnek felettem, én pedig közröhej tárgyát képező módon viháncolok az Atomic-ra. Ez persze lényegtelen, mert nem engem kell figyelni, hanem őt. Ahogy táncol, ahogy mosolyog, ahogy kommunikál a közönséggel. Fáradtságnak semmi nyoma. Jól érzi magát, ahogy a zenekar többi tagja is. Egyedül talán Stein tűnik egy kicsit morózusnak, de néha azért ő is elejt egy-két mosolyt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Már csak a Call Me és a Tide Is High van hátra. A közönség pedig önkívületi állapotban tombol. Az előbbinél inkább csak a refrént, az utóbbinál az egész dalt végig énekli a zenekarral. Közel a vég, ezt mindenki érzi, de senki nem akarja, hogy így legyen. Még Debbie sem, pedig mostanra egy picit már ő is elfáradt. Utoljára még dob egy csókot. - ezért nem kell küzdeni, ezt mindenki a magáénak tudhatja – aztán zenész társaival együtt szép csendben levonul színpadról. Volt már egy ráadás, úgyhogy hiába könyörög egy emberként az egész Paradiso, nem jönnek vissza többet. Nem baj, ne legyünk telhetetlenek. Ez így is több volt, mint fantasztikus. Részesei lehettünk a pop történelem egyik legszebb korszakának. Azt hiszem ennél senki nem kívánhat többet.