Lehet hurrogni, anyázni, elküldeni a picsába, vagy mit tudom én kikövetni, de akkor is kimondom, hogy eddig egyetlen olyan zenekartól sem estem igazán seggre, amiben Ian MacKaye közreműködött. Jó mondjuk a Teen Idles és a Minor Threat mellett én sem mentem el süket fülekkel. De most figyeljetek, a Fugazi és az Embrace például sosem tudott igazán megérinteni. Aztán amikor a nullás évek közepén, Amy Farina oldalán (aki amúgy a felesége) előrukkolt a  furmányos indie popban utazó The Evens-szel, azt hittem, hogy megtörik a jég, de csupán az első lemezig tartott a varázs. A következő kettőt már nem találtam olyan érdekesnek. Idén azonban elképzelhető, hogy pozitív irányba billen a mérleg, mert Coriky névre hallgató legújabb zenekara (melyet szintén Amyvel visz), első hallásra egészen olyan, mintha direkt nekem találták volna ki. Egyetlen dalból persze nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, de a lemezt indító Clean Kill emocionális indie rockja, simán illik annyira a profilomba, hogy optimistán álljak hozzá a folytatáshoz.

London bűzölgő csatornarendszeréből felszínre tört az első valamirevaló idei punk lemez, ami suttyóbb, mint a komplett Cockney Rejects diszkográfia és legalább olyan retkes, mint a korai Mötörhead kiadványok. Ennek ellenére mégsem fojt bele teljesen a mocsokba, mert a pelyhes állú Damnedet idéző dallamok és az imitt-amott felbukkanó hammond orgonafutamok némiképp kompenzálják a mindent átható valag váladék szagot.

Az utolsó új latin nyelven hőzöngő punk lemez, amiért őszintén rajongani tudtam a Downtown Boys 2015-ös kommunista kiálltványa volt. Idén a taljánul kántáló brit Sanguisuga első albuma töltheti be ugyanezt a szerepet, mert  a Hüsker Dü-t idéző tűéles gitárok és a hisztis pop punk üdítő keveréke olyan egyveleget alkot, amiért marhára odáig tudok lenni. 

A portlandi Helvetiaé legyen az, mert a Bult to Spill jelenlegi basszerosának 2005 óta működő formációja  bőven  hordoz magában annyi izgalmat, hogy egy fél óra erejéig a hallójárataid közé engedd őket.

Vacsora után megdumáltam a mindenhatóval, hogy ha megunja az évezredek óta tartó közröhejt a Földön, ezt a kíméletlen zaj punk himnuszt fogja üvöltetni a mennyországból, miközben a szart is kiveri az emberiségből.

Hamarosan jön a lemez. Addig is koncert szombaton, 20:00-kor az Aurórában!!!

Sosem voltam feldolgozáslemez párti. Sőt, egy ideje egyenesen rettegek az efféle kreálmányoktól, de a tavaly elhunyt Daniel Johnstonnak emléket állító Built to Spill átiratokra baromi kiváncsi vagyok.

Az év első nagyon gitározós, 90-es éveket idéző indie rock dalát Washington D.C.-nek köszönhetjük. Bízom benne, hogy a február 21-én megjelenő nagylemez elejétől a végéig ilyen döfi lesz, mert az előző két Ep nem igazán dobogtatta meg a szívemet.

Ezek az újévkor megjelent bombasztikus kbd punk dalok a legdilisebb gumilabdánál is őrültebben pattognak.

Van némi aggodalom bennem a március 27-én megjelenő új Waxahatchee lemez kapcsán, mert a beharangozó dal nem túl meggyőző, de nem vesztettem el teljesen a reményt. Attól még, hogy 11 szám közül 1 némiképp sántít, simán lehet, hogy a Saint Cloud lesz az év egyik legszuperebb albuma.

2007-ben ugyan már megjelent az a Thermals előtti időszakot felelevenítő ritkaság gyűjtemény, amit Hutch Harris  tegnap kirakott bandcampre (ráadásul azon 5 dallal több volt), de én arról valamiért nagyon lemaradtam, úgyhogy ez a mostani óriási meglepetésként ért. Rajongóknak kötelező!!!