Egyik éjjel azt álmodtam, hogy puszta kézzel beledöngöltem a Hármashatár-hegyet a Dunába. Mindez valószínűleg annak köszönhető, hogy napok óta az Acrylicks új lemezét hallgatom, ami legalább annyira erőszakos és apokaliptikus, mint egy Cormac McCarthy regény. Néha már éber állapotban is úgy érzem, hogy képes lennék erre a nem mindennapi mutatványra, mert minél többet hallgatom, annál nagyobbnak érzem a bicepszemet.

Imádott unokaöcsémnek csináltam egy youtube csatornát, ahová az általam kreált meséket töltöm fel neki. Illetve mindenkinek, aki fogékony az animációs filmekre. A videók alatt természetesen mindig valami klasszikus 60-as évekbeli sláger fog szólni, hogy még véletlenül se hazudtoljam meg önmagam.

Az új Stephen Malkmus dalt és a hozzátartozó videót nem csak azért érdemes szem és fülügyre venni, mert tisztára olyan, mintha egy szürreális pszicho western zenéje lenne, (ami már önmagában is zseniális) hanem azért is, mert a klipben olyan sztárok szerepelnek, akarom mondani öltik magukra Malkmus eltorzított fizimiskáját, mint Kim Gordon, Jason Schwartzman, Sharon Van Etten, Mac DeMarco, Kurt Vile, Conor Oberst és még sokan mások.

Áprilisra ígéri második nagylemezét a földrajzilag amerikai, zeneileg azonban baromira brit Massage kollektíva, ami remélhetőleg végig úgy fog csilingelni, mint az alábbi dal.

Hét évvel a Purgatory/Paradise után jön az új Throwing Muses lemez, ami immáron a 10. lesz a sorban. A Sun Racket című kiadvány Május 22-én lát napvilágot a Fire Records szülészeti osztályán. Az előjelek roppant bíztatóak.

Ha egy igazán jó cikket szeretnétek olvasni a Sparksról, akkor ezt a bejegyzést ajánlom. Engem felejtsetek el ez ügyben, mert Inkei Bence szavaihoz úgy sem tudnék semmi okosat hozzátenni. Szóval maradjunk annyiban, hogy a korai glam rockos lemezeiket egész egyszerűen imádom. A sokak által istenített N° 1 in Heaven-t viszont sosem tudtam együltő helyemben végighallgatni, ahogy a későbbi szintidiszkós albumaikat sem. A május 15-én megjelenő, A Steady Drip, Drip, Drip című új nagylemezzel azonban elképzelhető, hogy újra levesznek a lábamról, mert az alábbi két dal baromi tetszetősre sikerült.

Életem egyik legnagyobb peche az volt, amikor 2012 nyarán fent ragadtam a Montserraton és emiatt lekéstem az Archers of Loaf Primavera Soundos fellépését. Rádásul utólag kiderült, hogy ugyanazon a napon volt egy másik, félig akkusztikus fellépésük is, amiről még csak nem is tudtam. Ezek után totál lemondtam arról, hogy valaha is látni fogom őket élőben, mert akkoriban olybá tűnt, hogy csupán egyszeri reunióról van szó. Most azonban, hogy 20 év után JÖN AZ ÚJ NAGYLEMEZ, ami már önmagában is egy csoda, újra felcsillant a remény. Feltéve, hogy átruccannak az öreg kontinensre. Íme az első, elképesztően slágeres kislemez dal, amiben a gitárok épp oly csodásan nyavajognak, mint két évtizeddel ezelőtt.

Megpróbálom megígérni, hogy idén nem esek bele abba a hibába, hogy megfeledkezem a The Breeders / Sonic Youth / Speedy Ortiz vonalon zajongó Melkbelly aktuális nagylemezéről. A biztonság kedvéért még a naptáramba is belevéstem a megjelenés dátumát (ÁPRILIS 3.). Sőt, emlékeztetőt és riasztást is kértem a telefonomtól, nehogy véletlenül újra bekövetkezzen a 2017-es baki.

Az előző Lié Lp, illetve az alábbi három dal épp elég pöpecül sikerült ahhoz, hogy bizakodva várjam a február 28-án megjelenő új nagylemezt.

Valami érthetetlen okból kifolyólag a szebbik nemről még nem esett szó idén, ami lássuk be rám nézve mélységesen felháborító. Úgyhogy mielőtt még a fejemet vennétek, mutatok egy vadiúj, totál csajos post-punk lemezt, ami tisztára olyan mintha direkt nekem készítették volna a lányok. Sallangmentes, izgága, nagyon csupasz, enyhén sipákolós, és kellőképpen popcentrikus. Kb mintha a Raincoats, Devo számokat játszana a korai Sleater-Kinney vehemenciájával.