Ha valakinek esetleg nem lett volna elég véres Kickball Katy év eleji mészárlós videója, az vessen egy pillantást a nemrégiben új lemezzel jelentkező, szintén 60's csajpop rajongó Angela Penhaligon legfrissebb minimozijára. Bármelyik zs-kategóriás horrorfilmmel felveszi a versenyt.
Micsoda név!!! Tisztára, mintha a 60-as évekből csöppentek volna ide. Pedig baromira nem így van. Az időutazás tudtommal továbbra sincs feltalálva. Az életérzés azonban szerencsére kiradírozhatatlanul beleírta magát a 21. század popzenéjébe. Jelen esetben egy opálos shoegaze függönyön keresztül gyönyörködhetünk Phil Spector meseszép dallamaiban, valamint a Beach Boys lusta tengerparti romantikájában.
The Vandelles - Summer Fling
Jared Swilley két év szerencsétlenkedés után végre elfelejtette a "stadion rockot", végighallgatott egy rakás 60-as évekbeli csaj pop lemezt, melyek hatására újra megtanult klassz dalokat írni és Gaye Blades néven lényegében elkészítette az "ötödik" Black Lips nagylemezt. Igen, az ötödiket, mert az utolsó kettőre én személy szerint úgy tekintek, mintha meg sem születtek volna.
Gaye Blades - You Werre With Him
FÉRFI áll a színpadon, ki nyelves puszit adna egy pandának, de nem jön össze neki, ezért az ürülékükből főzött teán viccelődik egy kicsit, majd eljátszik egy dalt a "tigrisekről". Aztán még vagy fél tucat szerzemény terítékre kerül, de azok már nem a tigrisekről szólnak, hanem mihaszna politikusokról, gyötrelmes szerelemi adok-kapokról, vagy épp kesze-kusza metafórákba csomagolt groteszk izékről. Közben persze végig bohóckodik, amire egy kicsit talán rá is játszik, de ez csöppet sem zavaró, mert mindig is ilyen volt. Egy szeleburdi, flegma, durcás kisgyerek, aki szarik rá, hogy mit gondolnak róla mások. Csak kiáll a színpadra JÁTSZANI és közben baromira nem számít, hogy a hangok egy része nem egészen oda kerül, ahová eredetileg tervezte, vagy hogy komplett mondatok maradnak ki a szövegből a fékevesztett eszetlenkedés közben.
Minden olyan tehát, amilyennek lennie kell. Komolytalanul komoly, abszurd módon reális, csak a hosszával van némi probléma. Illetve a fene tudja, könnyen lehet, hogy csupán érzéki csalódás az egész és csak nekem tűnik rövidnek. Egy idolum társaságában, hölgykoszorúban végülis nem csoda, ha észrevétlenül elszáll az idő.
Addig, amíg James Mercer eldönti végre, hogy lesz-e új The Shins lemez, vagy sem, lássuk miben mesterkedik a gitáros Dave Hernandez egy 60-as évekből ide teleportált szörfedeszkákkal teli garázsban, ami magával ragadta a The Shangri-Las szellemiségét.
Little Cuts - Plastic Disaster
Minekután Söcsö gyakorlatilag már mindent elmondott Seth Sutton-ról, a macinak csupán annyi dolga maradt, hogy felkonferálja a második Useless Eaters nagylemezt, ami valójában egy Zulu névre hallgató kazetta.
Useless Eaters - Radioactive (Zulu)
Egyébként pedig, ha hiszitek, ha nem, még idén napvilágot lát a C'est Bon! címet viselő harmadik teljes értékű kiadvány is.
Useless Eaters - Daft Love (C'est Bon!)
Csak megerősíteni tudom mindazt, amit a beharangozóban mondtam. Cara tényleg Regina Spektor és Julie Doiron szerelemgyereke. Mondjuk így, egy szál gitárral olybá tűnt, hogy a géntérképe jobban hasonlít Zsüliéhez.
Szörnyen szar név, remek muzsika. Egyébként pedig ismét Texas, Denton, Punk. A szokásos huncut, jópofa tematikával ellentétben azonban most sokkal inkább a bűz, a mocsok és az erőszak dominál. A Ramones/Misfits/Wipers típusú irányelv a Wax Museums/Bad Sports tagokból verbuválódott Video esetében egyáltalán nem érvényesül. Helyette viszont gördeszkázhatunk a 80-as évek nyugati-parti punk-hardcorejára, nyakig merülhetünk a detroiti proto-punk csípős hónalj szagában és dobhártya szakadásig élvezhetjük a Crime kompromisszummentes gitár baszását.
Video - I Am the Sum
Video - Teenage Death
Ilyen volt!!! Ilyen volt!!! Ilyen volt!!!
shark, shimmer, start, garoux des larmes, soul soldier, speed and sleep, bright yellow gun, mexican woman, hazing, tar kissers, limbo, finished, furious, vicky's box, bea, pearl, mania
Asszem még a szekvencia is stimmel, de ha nem, az sem baj, mert nem a sorrenden, hanem az összetételen van a hangsúly. Bezonyám, jól látjátok, egy csodálatos életmű összegző kompilációnak lehettem szem és fültanúja, a 80-as évek eleji szeleburdi post-punkos galoppozástól kezdve egészen az ezredfordulós, nagyon gitározós indie rock-ig. Egyszóval lehetett sírni, nevetni, ugrálni. Sőt, az olyan dalokra, mint a himnuszi magasságokban szárnyaló Vicky's Box még karatézni is. Nekem legalábbis sikerült (pedig nem is igazán rugkapálós dal), aminek az lett az eredménye, hogy egy óvatlan pillanatban férfiasan nyakon vágtam egy benga belgát, aki erre úgy reagált, hogy tiszta szívből homlokon csókolt!!! Ráadásul mindez nem sokkal a dal azon része után történt, amikor Kristin azt énekli, hogy "It reminds him of blowjobs. That he's a queer." A kurva életbe, tényleg így történt!!!
Azt mondjuk egy picit furcsáltam, hogy a sokak által csúcslemezként aposztrofált The Real Ramonáról nem játszottak semmit. (állítólag sehol sincs terítéken mostanában) Értitek, ez kb olyan, mintha a Pavement teljes egészében hanyagolta volna a tavalyi turnéja során a Slanted-et. Jó, mondjuk a Not to Soon-nal és a Honeychain-nel eleve nem számoltam, mert lássuk be, elég érdekesen festettek volna Tanya nélkül, de a nagyon sírós Two Steps - ami egyébként az egyik legkirályabb "Pixies szám" a világon - , vagy urambocsá a Counting Backwards szerintem simán elfért volna még a repertoárban. Vagyis izé, ha jobban belegondolok lehet, hogy mégsem. Mármint, ha ezeket is eljátszák, akkor könnyen lehet, hogy örökre ott maradok... Bőven elég volt az én roskatag szívemnek, hogy másfél órán keresztül élő audiovizuális kapcsolatot teremthettem a poptörténelem legegyedibb hangjával bíró Kristin Hersh-el - aki amúgy elképesztően jól tartja magát, nézzétek csak a titiét -, az univerzum legnagyszerűbb ritmusszekcióját alkotó Narcizo/Georges párosról nem is beszélve.
A tavalyi év egyik legjobb punk lemezét prezentáló Occult Detective Club 2011-re gyakorlatilag mindent elfelejtett, amit a Ramones-ról a Misfits-ről és Wipers-ről tudni kell. Kétségbeesni azért nem kell, a punk alaptörvényeivel továbbra is tisztában vannak, csak újabban inkább a brit bandák által felállított axiómákra hívatkoznak. Crimes névre hallgató második nagylemezükön elsősorban a korai The Jam, a The Clash és a Sham 69 munkássága előtt tisztelegnek. Hogy milyen irányba billentette a mérleget a váltás, azt döntse el mindenki maga. Szerény véleményem szerint, jobban állt nekik Amerika.