FÉRFI áll a színpadon, ki nyelves puszit adna egy pandának, de nem jön össze neki, ezért az ürülékükből főzött teán viccelődik egy kicsit, majd eljátszik egy dalt a "tigrisekről". Aztán még vagy fél tucat szerzemény terítékre kerül, de azok már nem a tigrisekről szólnak, hanem mihaszna politikusokról, gyötrelmes szerelemi adok-kapokról, vagy épp kesze-kusza metafórákba csomagolt groteszk izékről. Közben persze végig bohóckodik, amire egy kicsit talán rá is játszik, de ez csöppet sem zavaró, mert mindig is ilyen volt. Egy szeleburdi, flegma, durcás kisgyerek, aki szarik rá, hogy mit gondolnak róla mások. Csak kiáll a színpadra JÁTSZANI és közben baromira nem számít, hogy a hangok egy része nem egészen oda kerül, ahová eredetileg tervezte, vagy hogy komplett mondatok maradnak ki a szövegből a fékevesztett eszetlenkedés közben.

Minden olyan tehát, amilyennek lennie kell. Komolytalanul komoly, abszurd módon reális, csak a hosszával van némi probléma. Illetve a fene tudja, könnyen lehet, hogy csupán érzéki csalódás az egész és csak nekem tűnik rövidnek. Egy idolum társaságában, hölgykoszorúban végülis nem csoda, ha észrevétlenül elszáll az idő.