Spanyol nyelvterületen sosem volt hiány cuki lány bandákból. Az utóbbi években azonban mintha még nagyobb intenzitással kezdtek volna sokasodni a hasonszőrű formációk. Gondoljatok csak a costa ricai Las Robertas-ra, az argentín Las Kellies-re, vagy a számtalan Elefant Records-os indie pop zenekarra. Szerencsére idén sem volt ez másképp. A nyugat-spanyolországi Vigóban fogant Wild Balbinának ráadásul a lehető legjobbkor sikerült a figyelem középpontjába kerülnie, mert mi más vidíthatná fel az embert ebben a lehangoló, goromba időben, mint két szuper bájos leányzó, akik a wall of sound hangzást épp úgy szívügyüknek tekintik, mint a shoegaze-t, vagy a 80-as évek végi indie popot.
Nekik amúgy még én is megengedném, hogy kikötözzenek egy fához és tetőtől talpig szétepilláljanak.
Még mielőtt az előző poszt alapján azt hinnétek, hogy totál elborult a mackó agyam, elétek vetek villám gyorsan egy über cuki, ultra csajos doo-wop/surf pop zenekart szikrázó napsütéssel, tengerparttal, pálmafákkal, visszhangos gitárokkal és beat orgonákkal.
A jóféle férfias post-punkban az a legcsodálatosabb, hogy a legundorítóbb ótvar szutyok nap után is öröm elővenni. Sőt, valójában ilyenkor a legjobb betárazni a lejátszóba, mert az ember ekkor akarva-akaratlanul is rádöbben arra, hogy létezik gecibb dolog annál, mint ami az elmúlt 24 órában történt vele.
Nem lacapacázok, kimondom kerek perec: ÉV LEMEZE és kész!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! A Rick White (Eric's Trip) által producerálttrilógia befejező darabja még az előző kettőt is simán kenterbe veri, pedig azok sem voltak éppen feledhető kiadványok. Valószínűleg azért, mert bár a Woke Myself Up és az I Can Wonder What You Did With Your Day is baromi ügyesen lavírozott a különböző zenei stílusok között, a klasszikus indie rockban gyökerező dallamok, a countrys, folk pop-os megoldások és a mélabús slowcore rigmusok az idei lemezen jutottak a legperfektebb közös nevezőre. Hirtelen nem is tudom melyik dalt mutassam meg róla, úgyhogy inkább idebiggyesztem az egészet.
Amúgy tudjátok, mit bírok a legjobban Zsüliben? Egy részt kész őrület, hogy "3 gyerek mellett úgy éli a rock 'n' rollt, hogy zabálja a pasikat, és néha végig rókázza a volt hapsijának a bárját." Másrészt döbbenetes, hogy bár általában végtelenül szomorú dallamokban gondolkodik, ború helyett mégis derűt tud varázsolni az ember arcára.
Majd egy évnyi síri csend után, végre felpezsdültek az események a So Cow háza táján!! Íme a hamarosan napvilágot látó Out Of Season című So Cow/Squarehead split hivatalos előhirnöke. Ráadásul egyből mozgóképes változatban. Brian Kelly poposabb oldalát kedvelők számára azt üzenem, hogy nem kell nagyon megijedni, nem lesz ennyire varacskos a lemez. Az imitt-amott felbukkanó koncert felvételek legalábbis erre engednek következtetni.
Fogalmam sincs hányszor fogom még leírni ebben az életben azt, hogy TWEE POP. Valószínűleg még legalább 256 635 324-szer, de akkora betűkkel, mint ahogy a stockholmi The Garlands esetében teszem nyilván ilyen sokszor. Kíváncsi lennék Amelia Fletcher véleményére az alábbi dallal kapcsolatban. Egyfelől biztos baromi büszke lenne rá, hogy ekkora hatással volt a popzene mai nemzedékére. Másrészt viszont azt is simán el tudnám képzelni, hogy egy picit irígykedne, amiért nem neki jutottak eszébe ezek a pompás dallamok. Már csak két hét és jön a nagylemez!!!
A twee popperek olyan srácok/lányok, akik valójában mindig is punkok szerettek volna lenni, de túl aranyosak voltak ahhoz, hogy isten igazából azzá váljanak. Lehet, hogy ez most picit furán hangzott, de tényleg így van. Gondoljatok csak a Tiger Trapre, a Talulah Goshra, vagy a korai Heavenly-re. Ezek a zenekarok ezerszer többet merítettek a 70-es évek punk zenéiből, mint a csilingelő gitár popból. Ugyanolyan nyersek voltak és zajosak, csak nem tekerték maxira a potit a torzítón, illetve társadalmi és politikai problémák helyett, szerelmi adok kapokról és gimnáziumi sérelmekről énekeltek. Mostanra mindez jelentősen megváltozott, hiszen minden olyan zenekar twee pop-ként van aposztrofálva, amiben cuki lányok, cuki dolgokról énekelnek. Na nem mintha ez probléma lenne, csak valahogy számomra sokkal jobb érzés a műfaj autentikusabb változatával összefutni. Nem csoda tehát, hogy majd kiugrottam a bundámból örömömben amikor a skatterbrain blog jóvoltábal megismerkedtem a Love Cuts-szal. Tavaly megjelent bemutatkozó ep-jük olyannyira originális, hogy szinte hihetetlen, hogy nem a 90-es évek elején született.
Emlékeztek még a The Barbarasra? Hát persze, hogy emlékeztek!!! Kinek ne égett volna bele a fülébe a nullás évek lo-fi forradalmának egyik legnagyobb alapvetése, amiről én is ódákat brummogtam annak idején. Azóta már több mint 4 év eltelt és tisztára úgy tűnt, hogy végleg bekerültek az egy kislemezes bandák táborába, de szerencsére nem így történt. Bár a kompánia egyik fele Magic Kids néven folytatta a napsütéses popdalok futószalagon történő gyártását, a többiek pedig Jay Reatard kísérőzenekarában ténykedtek tovább, a Barbaras továbbra is élt és vírult. Sőt, Reatard segedelme mellett egy egész lemeznyi dalt rögzítettek ez időtájt. Aztán történt némi gebasz, miszerint Billy Hayes és Stephen Pope úgy döntöttek, hogy átpártolnak a jóval tehetségtelenebb Nathan Williamshez és a Wavves-ben folytatják a zajongást. Erre Jay úgy berágott, hogy a két "árulót" azzal fenyegette, hogy a létező összes Barbaras dalt törölni fogja. A beígért megtorlás ugyan elmaradt, de Reatard néhány hónappal később váratlanul elhunyt, a Barbaras dalok pedig úgy eltüntek, mintha sosem léteztek volna. Egészen addig, amíg Alicja Trout, a Lost Sounds gitárosa rájuk nem bukkant Jay egyik vinyóján. Innentől kezdve már csak csinosítani kellett rajtuk picit, hogy aztán idén októberben végre napvilágot láthasson az elveszettnek hitt 2006-2008 című lemez, ami a 60-as évek sunshine popjától kezdve a kiwi popon, a bugyimaszatolós doo-wop balladákon és a nagyívű atmoszférikus pop dalokon át egészen a lüke rágógumi punkig annyi stílust körülölel, hogy elkopnának az ujjaim, ha mindet legépelném. Ráadásul még egy csodálatos R. Stevie Moore feldolgozást is tartalmaz. Sőt, arra is fény derül, hogy a Magic Kids legnagyszerűbb slágere, valójában egy Barbaras dal.
ha Mark Mothersbaugh és Paul Collins ugyanabban a zenekarban játszanak? Tuti biztos, hogy valami olyasmi, mint amit a képen látható, Andy Human névre hallgató jóvágású oaklandi fiatlaember művel. Imitt-amott különbözik ugyan a képlet, a végeredmény mégis olyan, mint egy jól megkutyult Devo / Nerves mixtúra.
Vágjatok kupán, cipőzzetek meg, de a 90-es évek eleji indie pop őrületet leszámítva, nem igazán rajongok a svéd popzenéért. Alapvetően Britta Perssonért sem lennék túlságosan oda, de mégiscsak írt nekem egy csudaklassz dalt, aminek minden másodperce a 60-as években fogant.
