A márciusban napvilágot látott Neighborhood Brats kislemez mostanra úgy megduzzadt, hogy nagy lett belőle.

Noha most még kicsit frusztrált vagyok az embertelen meleggel párosuló tömeg, a fél tucat korsó sörrel ki-be rohangáló őrült labanc áradat és az előttem tornyosuló 2 méter magas, formalin szagú férfiállat miatt, idővel biztos úgy fogok visszgondolni a csütörtök esti The Breeders koncertre, mint a mögöttem álló magyar lány, aki sírva fakadt az örömtől, amikor színpadra lépett a zenekar. Hiszen ott állt előttem néhány lépésnyire a poptörténelem legtündéribb testvérpárosa, a polipkarú Jim MacPherson na és persze Josephine Wiggs, aki bár úgy tűnt, hogy basszerozás helyett szívesebben üldögélne a hotelszobájában, mégis rendkívül megkapó volt a jelenléte.

Jóllehet a turné elvileg az új lemezt hivatott népszerűsíteni, ők valamiért inkább a Last Splash 25. szülinapját ünnepelték gőzerővel. Kerek 10 számot játszottak a 93-as csúcslemezről. Asszem emiatt senki nem sértődött meg a közönség soraiból. Én tuti nem, mert bár marhára csípem az All Nerves-t, sőt a sokak által lehurrogott Mountain Battles-el sincs különösebb bajom, a Last Splash mégiscsak a Last Splash. Azt viszont egy picit furcsáltam, hogy a Title TK-ről összvissz 1 dal került terítékre. Meg mertem volna rá esküdni, hogy a Full on Idle és a Huffer nem marad ki a repertoárból. Volt helyettük viszont Safari + 3 gigantikus alapvetés a Pod-ról (köztük a Beatles zseniálisan újraértelmezett Happiness Is a Warm Gun-ja) na és persze Gigantic, ami az elmúlt 30 év alatt annyira eggyé vált Kim Deal-el, hogy szerény véleményem szerint a Pixies-nek nem is szabadna játszania nélküle. Ezen a ponton akár véget is érhetett volna a buli, ők azonban még visszajöttek 3 szám erejéig, ami nem csak azért volt remek döntés, mert így végre Kelly Deal is főszerephez jutott az I Just Wanna Get Along alatt, hanem azért is, mert ráadás hiján valószínűleg összedőlt volna a Flex a közönség 120 dB-es követelőzésétől.

Meg mertem volna rá esküdni, hogy a Thermals 2/3-át magában foglaló Hurry Up esetében csupán alkalmi hupákolásról van szó, de tévedtem. Kathy Foster, Westin Glass és Maggie Vail nagyon is komolyan gondolja az együtt zenélést. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy jövőre jön a Dismal Nitch című új nagylemez. Íme egy kis ízelítő.

Egy zenében, filmekben és showműsorokban is járatos görög művész csapat úgy összehaverkodott Lee Ranaldoval, hogy csináltak sebtiben egy közös lemezt. Az efféle kollaborációktól mindig tartok egy kicsit, mert nagy rá az esély, hogy a végeredmény túlságosan öncélú lesz. Jelen esetben azonban  nem kell ilyesmitől tartani. Az október 26-án napvilágot látó Trouble And Desire ugyanis valódi dalokat fog tartalmazni. Fele részben legalábbis biztosan. De az album másik felét képező Octopus kezdetű zaj szerzeményektől sem kell megijedni, mert olybá tűnik, hogy csupán intróként fognak funkcionálni az igazi dalok előtt. Sonic Youth fanoknak kötelező!

A tavalyi év egyik legszuperebb csaj rock lemezét prezentáló Charly Bliss máris visszatért. Mégpediglen egy remekbe szabott, 6/8-os, Weezer típusú power pop balladával.

Alexandra és Zachary James gyakorló SÁTÁNISTÁK és zenerajongók. Az okkult nézeteikhez leginkább passzoló ördög metállal viszont úgy tűnik, hogy hadilábon állnak, mert vértől tocsogó érzelmeik kifejezésére a 60-as évek egyik legbájosabb stílusát, a Doo-Wop-ot használják. Tudom baromi furán hangzik, de ÁTKOZOTTUL működik. Ráadásul HALÁL komolyan gondolják az egészet!

Igaza lett az Audio Ammunition blognak. A Here Come... tényleg egy pöpec mod/punk lemez. Mondjuk én sem lőttem nagyon mellé a Buzzcocks analógiával. Sőt!!! Annyira király Howard Devoto-t The Jam dalokban énekelni hallani, hogy a nyolcadik szám után csak sápítozni tud az ember, hogy miért van máris vége.

Addig hétszentség, hogy nem hagyok fel a 90-es éveket idéző, csajközpontú, emocionális pop punk zenekarok posztolásával, amíg úgy szaporodnak, mint a nyulak.

Zombie Girlfriend kagylózás közben mindig olyan érzésem támad, hogy az eredetileg komótos tempóban megírt dalaikat szándékosan dupla sebeséggel rögzítik, annak érdekében, hogy a keserédes, éteri dream pop-ból áradó mélabút kompenzálják némiképp.

Nincs ez másképp a napokban megjelent Wind című lemez esetében sem, ami túl az említetteken továbbra is kellőképpen JAMC-os ahhoz, hogy Szabó Benedeket, a Reid tesók hazai nagykövetének titulálhassuk, de a Magnetic Fields vívmányai is pazarul érvényesülnek rajta. Ráadásul tökre úgy szól, mintha az űrben vették volna fel.

Október 6-án élőben is tesztelhetitek a lemezt.

Kigurult a punkokat szörfdeszkára álmodó Night Birds negyedik nagylemeze, ami a hosszúságát tekintve inkább ep, de ezen most ne akadjunk fenn. A Fat Wreck-nél napvilágot látott Roll Credits legalább olyan paranoiás, mint amilyen vidám és pont annyira friss, mint amennyire nosztalgikus (Dead Kennedys, Adolescents). Én már zsibbadtra riszáltam rá a valagam, úgyhogy most ti jöttök.