Közszemlére tétetett a göteborgi Westkust második nagylemezének nyitódala, ami tisztára olyan, mintha a Tacocat, My Bloody Valentine-t játszana. Bírnám ha az ezt követő 8 szám is ugyanerre a tematikára épülne.
Akkora slágerrel "indítom" a 2019-es esztendőt, hogy be fogtok dilizni. Íme a Bloomingtoni kovbojok negyedik nagylemezének orgonával megbolondított, 60-as évekkel kacérkodó, pop punkban lubickoló előhírnőke. Índítsd el és beszarsz! Velem már megtörtént, de nem érdekel. Ha minden egyes lejátszás után magam alá csinálok, akkor sem hallgatok egyebet a mai nap folyamán. Sőt, valószínűleg holnap se.
UPDATE!!!
A második dal is kiszivárgott a lemezről, ami épp oly zseniális, mint az előző. Egy zongora alapokon nyugvó, fúvosokkal felcicomázott klasszik rock csoda. Tisztára, mintha egy 80-as évekbeli akció-vígjáték főcímzenéje lenne.
LEMEZEK:
Lonely Parade - The Pits
Jeff Rosenstock - Post-
Superchunk - What a Time to be Alive
Stephen Malkmus and the Jicks - Sparkle Hard
The Breeders - All Nerve
Speedy Ortiz - Twerp Verse
J Mascis - Elastic Days
Hutch Harris - Only Water
Tony Molina - Kill the Lights
Shopping - The Official Body
Wimps - Garbage People
Tommy and the Commies - Here Come…
Fashionism - Smash Singles
Adrianne Lenker - Abysskiss
Nectar - Knocking at the Door
Golden Drag - Pink Sky
KONCERTEK:
The Breeders @ Flex, Bécs
Meat Wave @ Dürer kert, Budapest
L.A. Witch @ A38, Budapest
Hinds + Wavves @ Kolorádó fesztivál, Budapest
Amiért egyrészt utálom ŐT :)))))) Másrészt viszont marhára örülök neki és roppant büszke vagyok rá, mert Simai Panni, Szarvas Árpi, Elekes Roli és Mezősi Peti segítségével egy csodálatos, "60-as éveket idéző, lollipop dallamokban, csilingelésben és párárám vokálban dagonyázó" dalt rögzített, ami ráadásul nem csak zeneileg pazar, hanem szövegileg is. A kettő közti polémia pedig egyenesen fenomenális, lévén hogy a Bagladi Gabi által jegyzett versike film noir-os hangulata épp oly pompásan ellensúlyozza a mézédes melódiákat, mint a La Sera féle Never Come Around esetében a kép és a zene.
Jöhet a nagylemez és a világkörüli turné!!! :)))
10 évvel a Varshons után jön a kettes számú Lemonheads feldolgozás lemez, ami olybá tűnik, hogy pont olyan bóvli lesz, mint az előző. Az alábbi két dal legalábbis erre enged következtetni, ami azért fura és persze fájdalmas is egyben, mert Evan Dando amúgy baromi szakszerűen adaptál. Lásd Mrs. Robinson, Luka, I Am a Rabbit, Into Your Arms, Different Drum, He's on the Beach stb... Ha egy teljes lemezt kell megtöltenie feldolgozásokkal, akkor viszont valamiért csak öklendezik, ahelyett hogy sziporkázna.
A Varshons II-hoz egyébként jövő februárban európai turné is párosul, ami remélhetőleg nem csak a feldolgozásokról fog szólni.
Ha létezne Isten, akkor ma biztos nem arra kellett volna ébrednem, hogy meghalt Pete Shelley, hanem mittudomén valami olyasmire, hogy 14 kiadatlan Buzzcocks felvétel került elő egy Boltoni ház alagsorából. Vagy bármi másra, tökmindegy, de semmiképp sem arra, hogy a pop punk felszenteletlen bíborosával 63 évesen szívinfarktus végzett Észtországban. Mondanám, hogy Isten nyugosztalja, de annak tükrében, hogy a mindenható nem létezik, nem sok értelme lenne. Úgyhogy én a magam részéről a létező legnagyobb tisztelettel csupán annyit mondanék, hogy viszlát, és kösz a DALOKAT!!!
Amikor a nullás évek elején Bob Mould-nak megbomlott az elméje és Modulate. címmel kiadott egy értékelhetetlen elektronikus lemezt, úgy megsértődtem, hogy éveken keresztül szartam mindenre, amit csinált. Aztán jött a 2008-as District Line én pedig ha lehet még jobban berágtam, mert hiába tértek vissza a gitárok, a végeredmény siralmasabb lett, mint egy megye 3-as focimeccs. Ezek után úgy döntöttem, hogy én a magam részéről maradok a Hüsker Dü-nél és a Sugar-nál, a szólólemezeit pedig meghagyom az önkínzásban kéjelgő zenebuziknak. Semmibe vettem, ignoráltam mindent, ami a saját neve alatt jelent meg mondván, hogy ilyen nincs bazmeg, velem ezeket a szarokat még ő sem eteti meg. Idén azonban engedtem egy kicsit a szigorból és miután belehallgattam néhány ezredforduló utáni dalába, rájöttem, hogy óriási hülyeség volt így leírni őt, mert a 2009-es, még mindig kicsit langyi Life and Times után 3 olyan tökös power pop albumot adott ki, amire utoljára a 90-es években volt példa. Szóval csak néztem, mint a luki nyúl, hogy húúúú meg h, mert a Silver Age, a Beauty and Ruin és a Patch the Sky dalai annyira rendben vannak, hogy a Sugar életműben is simán megállnák a helyüket. Sőt, némelyik akár a Hüsker Dü Warehouse-ára is felkerülhetett volna. Visszatért tehát a bizalom, ily módon pedig az áhítozás is a következő lemez után, amire már csak két hónapot kell várni. Az előjelek roppant biztatóak, tudniilik a február 8-án napvilágot látó Sunshine Rock pont ott kezdődik, ahol az imént említett "trilógia" véget ér.
Amikor két éve mindenféle szépet és jót írtam a Nice Try "kék" lemezéről, valamiért elkerülte a figyelmemet, hogy a zenekar szebbik fele az a Madeline Ava, aki 2008-ban egy szál ukulelével feldolgozta az In the Aeroplane Over the Sea-t, létrehozva ezzel minden idők egyik legaranyosabb tribute lemezét. Azóta számtalan szólóalbumot adott ki és a Nice Try is túl van már néhány hangzóanyagon. Íme a legújabb, melynek ezúttal sincs címe, színe viszont igen. Most épp lila.
Tuam legnagyobb büszkesége, aki tavaly óta már nem csak So Cow néven jelenteti meg döfibbnél döfibb lemezeit, hiszen van egy Half Forward Line nevű zenekara is, nyilvánosságra hozta a 2007 és 2013 között rögzített összes So Cow feldolgozást. 24 dalról van szó, ami majdnem a duplája az eddig ismerteknek. Na jó ez azért túlzás. Valójában + 8 dalról van szó. Számomra azonban ez is több, mint csodálatos, tudniillik én egészen eddig abban a hitben éltem, hogy az In a Shed, és az In the Sitting Room című ep-éken, illetve a Nerves tribute-on megjelent Working Too Hard-on kívül nem létezik más stúdióban rögzített So Cow átirat.
Imádom Kathy Fostert és Westin Glass is roppant szimpatikus, de lássuk be, a Thermals isten igazábol mindig is Hutch Harrisről szólt. Lehet anyázni, hogy egy nagy lófaszt, hiszen Kathy-vel együtt találták ki a zenekart, ami persze igaz, de én úgy gondolom, hogy a Thermals lemezek akkor is pontosan úgy szólnának, ahogy megismertük őket, ha Hutch egyes egyedül rögzítette volna őket. Íme a bizonyíték.
Na mit mondtam!!!!!!!!!
A hangszerelés ugyan lényegesen finomabb, "hisztérikus" refréneknek pedig nyoma sincs, a dallamok és Harris jellegzetes, néha beszédre emlékeztető éneke azonban egy az egyben az anyazenekart idézik. Mintha csak kiadatlan, "félkész" Thermals felvételeket hallgatnánk. Könnyen lehet, hogy mindez azért van, mert maradt még a tarsolyában néhány dal a We Disappear-rel lezárt érából, melyeket mindenképpen a rajongók elé szeretett volna tárni. Az is elképzelhető, hogy az Only Waters csupán egy korszak lezárását jelenti, egyfajta tisztelgés a múlt és a régi zenésztársak előtt. Én azonban inkább afelé hajlok, hogy zeneileg annyira eggyé vált a Thermals-szal, hogy egyelőre képtelen kilépni annak bűvköréből. Nincs ebben semmi fura, láttunk már ilyet mástól is. Ott van peldául J Mascis, aki az Elastic Days-el immáron a 3. belassult "akusztikus" Dinosaur Jr. lemeznél tart és eddig egy pillanatra sem vált unalmassá. Fogalmam sincs, hogy Hutch esetében is tartható-e ez az irány. A sokadik album után már lehet, hogy egyhangúvá válik, amit csinal. Perpillanat azonban még csak az elsőnél tart, ami elejétől a végéig szerethető.