Amikor a nullás évek elején Bob Mould-nak megbomlott az elméje és Modulate. címmel kiadott egy értékelhetetlen elektronikus lemezt, úgy megsértődtem, hogy éveken keresztül szartam mindenre, amit csinált. Aztán jött a 2008-as District Line én pedig ha lehet még jobban berágtam, mert hiába tértek vissza a gitárok, a végeredmény siralmasabb lett, mint egy megye 3-as focimeccs. Ezek után úgy döntöttem, hogy én a magam részéről maradok a Hüsker Dü-nél és a Sugar-nál, a szólólemezeit pedig meghagyom az önkínzásban kéjelgő zenebuziknak. Semmibe vettem, ignoráltam mindent, ami a saját neve alatt jelent meg mondván, hogy ilyen nincs bazmeg, velem ezeket a szarokat még ő sem eteti meg. Idén azonban engedtem egy kicsit a szigorból és miután belehallgattam néhány ezredforduló utáni dalába, rájöttem, hogy óriási hülyeség volt így leírni őt, mert a 2009-es, még mindig kicsit langyi Life and Times után 3 olyan tökös power pop albumot adott ki, amire utoljára a 90-es években volt példa. Szóval csak néztem, mint a luki nyúl, hogy húúúú meg h, mert a Silver Age, a Beauty and Ruin és a Patch the Sky dalai annyira rendben vannak, hogy a Sugar életműben is simán megállnák a helyüket. Sőt, némelyik akár a Hüsker Dü Warehouse-ára is felkerülhetett volna. Visszatért tehát a bizalom, ily módon pedig az áhítozás is a következő lemez után, amire már csak két hónapot kell várni. Az előjelek roppant biztatóak, tudniilik a február 8-án napvilágot látó Sunshine Rock pont ott kezdődik, ahol az imént említett "trilógia" véget ér.