Imádom Kathy Fostert és Westin Glass is roppant szimpatikus, de lássuk be, a Thermals isten igazábol mindig is Hutch Harrisről szólt. Lehet anyázni, hogy egy nagy lófaszt, hiszen Kathy-vel együtt találták ki a zenekart, ami persze igaz, de én úgy gondolom, hogy a Thermals lemezek akkor is pontosan úgy szólnának, ahogy megismertük őket, ha Hutch egyes egyedül rögzítette volna őket. Íme a bizonyíték.

Na mit mondtam!!!!!!!!!

A hangszerelés ugyan lényegesen finomabb, "hisztérikus" refréneknek pedig nyoma sincs, a dallamok és Harris jellegzetes, néha beszédre emlékeztető éneke azonban egy az egyben az anyazenekart idézik. Mintha csak kiadatlan, "félkész" Thermals felvételeket hallgatnánk. Könnyen lehet, hogy mindez azért van, mert maradt még a tarsolyában néhány dal a We Disappear-rel lezárt érából, melyeket mindenképpen a rajongók elé szeretett volna tárni. Az is elképzelhető, hogy az Only Waters csupán egy korszak lezárását jelenti, egyfajta tisztelgés a múlt és a régi zenésztársak előtt. Én azonban inkább afelé hajlok, hogy zeneileg annyira eggyé vált a Thermals-szal, hogy egyelőre képtelen kilépni annak bűvköréből. Nincs ebben semmi fura, láttunk már ilyet mástól is. Ott van peldául J Mascis, aki az Elastic Days-el immáron a 3. belassult "akusztikus" Dinosaur Jr. lemeznél tart és eddig egy pillanatra sem vált unalmassá. Fogalmam sincs, hogy Hutch esetében is tartható-e ez az irány. A sokadik album után már lehet, hogy egyhangúvá válik, amit csinal. Perpillanat azonban még csak az elsőnél tart, ami elejétől a végéig szerethető.