Nagyon durva Litku Klemetti lázban égek mostanság, ezért muszáj egy külön posztot szentelnem őnagysága egyéb projectjeinek is, merthogy nem csak szólóban nyomja ám.

Kezdjük mindjárt a jelenleg is aktív Litku Klemetti & Tuntematon Numero-val, ahol ének tekintetében kvázi ugyanazt csinálja, mint szólóban, a zenei aláfestés azonban lényegesen karcosabb. Kevesebb a szinti és az elektromos balalajka, ellenben sokkal több a torzított gitár. Ily módon a megszólalás lényegesen rock (punk) and rollosabb.

Lemezek: Horror '15 (2015), Päivä Päivältä Vähemmän (2017)

A még szintén funkcionális állapotban lévő Mäsä esetében ugyancsak a rock and roll a legmeghatározóbb, ami imitt-amott őrült fura post-punkba csap át.

Lemezek: MÄ&SÄ (2016), Viimesen päälle (2017)

A 2012-ben feloszlott Jesufåglar azonban már egészen más tészta. A rock ugyan továbbra is jelen van. Punknak és new wave-nek viszont már nyoma sincs. Helyettük inkább a progresszivitás a jellemző.

Lemezek: Matka ajan rannoille Ep (2011)

A 2015-ig működő Sateenkaarina esetében a psych rock-é volt a főszerep.

Lemezek: Bili Bara Bani Bili (2015)

Egyetlen angol nyelvű bandája Zorse névre hallgatott, mellyel ismét nagyobb hangsúlyt fektetett a rock and roll-ra, de progresszivitásból és pszichedeliából sem volt hiány.

Lemezek:  S/t Ep (2012), Sparklin' Junk / Zorse in Love 7" (2015)

Valószínűleg sosem jut el a zenekarhoz, amit most mondani fogok, de mindegy, akkor is kinyögöm, hogy én a Failed Flowers helyében kizárólag Anna Burch-ot énekeltetném. Persze tudom, hogy semmi közöm hozzá és különben is minek pofázok bele, de az az igazság, hogy az ő hangján ezerszer jobban szólnak ezek az 1986-ot idéző remek noise pop dalok, mint Fred Thomas-én. Lásd A-oldal Vs. B-oldal.

Svédország első számú Undertones imitátorai, akik Ramones / Dickies imádatukat sem rejtették soha véka alá, második lemezükön sem vettek vissza példaképeik jó értelemben vett majmolásából. A bugi faktort pedig ha lehet, még tovább fokozták. Úgyhogy asszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Hay Fever az év eddigi legnagyobb bulibombája, ami akkor is robban, ha nem akarod.

Jed Smith előző életében valószínűleg bűvész volt vagy varázsló, mert azt az őrült szemfényvesztést, amit évről-évre produkál mással nemigen lehet magyarazni. 2017-ben mindenki bedőlt neki, amikor azt állította, hogy az It's The Mick Trouble ep egy 80-as évek elején rögzített kislemez. Az idei Jeanines debütálásról pedig simán elhitette, hogy egy 30 éve eltűnt twee pop kiadvány. Mondjuk ezt lehet, hogy csak én vettem be, de ezen most ne akadjunk fenn. Ezek után naná hogy megfogadtam, hogy  többet nem dőlök be ennek a brit akcentussal kántáló New York-i post-punk Rodolfónak, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a következő projectjével ismét palira fog venni. A néhány hete megjelent Here's the Mick Trouble Lp-ről ugyan már nem kamuzott semmit, de én így is lazán el tudnám képzelni, hogy valamikor a 70-es 80-as évek fordulóján látott napvilágot, mert oly ügyesen egyensúlyozik a korai Television Personalities csetlő-botló post-punkja és a 60-as évek pampam vokálos, csilingelő brit gitárpopja között, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az év egyik legszuperebb lemeze amúgy.

A tavalyi ep-vel és az idei kislemezzel immáron öt dalt tudhat magáénak a Joanna Gruesome tagok alkotta Ex-Vöid. A recepteten továbbra sem változtattak. Maradtak a jól bevált Sarah Recordsos bandákat idéző zajos twee popnál (Only One), de a punkos kirohanásoktól (Ex-Vöid) sem hőköltek vissza. Jöhet a nagylemez!!!

11 évvel a Lost Wisdom megjelenése után Julie Doiron és Phil Elverum elkészítette a lemez folytatását, ami szerény véleményem szerint épp oly csodálatos lesz, mint az előző. Az alábbi két dal legalábbis erre enged következtetni. November 8-án kiderül, hogy igazam volt-e.

Amikor május közepén egy Kanadába emigrált zenebuzi társam "erősen illik a profilodba" címszó alatt elküldte nekem a torontói Kiwi Jr. bemutatkozó lemezét, valamiért elfelejtettem posztot kreálni róla, pedig az év egyik legszuperebb hanganyagát kaparintottam meg aznap. Sőt, talán a legizgalmasabbat is egyben, mert ki ne tartana izginek egy olyan lemezt amin egyszerre érvényesül a Pavement kertvárosi lazasága, az új-zélandi kiwi pop bandák csilingelése, a Strokes retromán nyeglesége és a 60-as évek gitárpop bandái. A James Dean-től Brian Jones-ig terjedő popkulturális utalásokról nem is beszélve. Na jó, elhiszem, hogy sokaknak mindez egyáltalán nem érdekfeszítő. Számomra azonban maga a megtestesült pop orgia.

Sajnos nálunk a lemez perpillanat nem érhető el teljes egészében (pedig már márciusban megjelent), ezért csupán 4 dalt tudok mutatni róla.

Úgy örülök, hogy idén sem kell nélkülöznünk Litku Klemetti semmihez sem fogható dilis popzenéjét, mint Balázs a hurkának!!! Picsába a Mikulással, a Muminokkal, Aki Kaurismäkival, Mika Waltarival, Jean Sibeliusszal, Mika Häkkinennel, Jari Litmanennel, Ville Valoval és Mattival!!! Követelem a finn kormánytól, hogy mostantól Litku Klemetti legyen az ország jelképe!!!!! Vagy mitudomén. legalább válasszák meg miniszterelnöknek és varrják bele a nevét a nemzeti lobogóba.

Ami azt illeti elég durván le vagyok maradva Piresian Beach ügyben. Utoljára az Alle Falle című lemezt hallottam, de most hogy What Ever Happened címmel megjelent az új, melyen a sötét tónusú pszichedelia már-már vesztésre áll a dallamos noise poppal szemben, tuti biztos, hogy  fülügyre veszem a kimaradtakat. Hátha már azokon is tetten érhető az idei tendencia.

Marhára meglepődtem, amikor eljutott a tudatomig, hogy a Big Thief idén két lemezt is kiadott. A májusban megjelent U.F.O.F.-fal mondjuk tisztában voltam, csak elfelejtettem róla posztolni. Pedig kellett volna, mert bár több szempontból is rendkívül tetszetősre sikerült, némiképp csalódást is okozott, mert a tavaly előtti szerfelett prüntyögős Capacity után arra számítottam, hogy a Masterpiece-hez hasonlóan kicsit jobban megkínozzák a gitárjaikat, de nem így történt. Sírva azért nem fakadtam, amiért így alakultak a dolgok, hisz tudvalevő, hogy a fő irányvonaluk a folk, de baromi jól áll nekik, amikor kicsit dögösebbre veszik a figurát, ami a nemrég megjelent Two Words-ön már szerencsére többször is teljesül. Ez persze nyilván nem azt jelenti, hogy mostantól Sonic Youth-os húr szaggatásokra kell számítani tőlük. Nem is akarnám, hogy így legyen. Ellenben rendkívül örömteli, hogy ismét megtalálták az egyensúlyt a csengő-bongó alt-folk és az indie rock között.