Főszerepben: a Mika Miko lányok, Dean Spunt (No Age), Becky Stark (Lavender Diamond), és Mike  - kibaszott Minutemen - Watt. 

A 2005-ös Sundance filmfesztivál hatalmas kedvence volt ez a sokak által roppant viccesnek tartott független gimis vígjáték. Aztán a franc tudja miért, valahogy eltünt a köztudatból (előlem legalábbis jól eldugták), moziban sem igen játszották. Sőt, legonoszkodni sem lehetett sehonnan (most sem igen lehet). A Factory 25 kiadó jóvoltából azonban tavaly október óta egy rövid film és számos kivágott jelenet kíséretében  megvásárolható. Nagyon nagy az öröm.

Egy kis érdekesség:

Nick Hornby véleménye a Kid A-ről

További zenével kapcsolatos értekezései

És a még valami:

Aki még nem olvasta a Meztelen Juliet-et, nagyon gyorsan pótolja. Egyrészt azért, mert mindent el kell olvasni, amit ez a szigorú tekintetű, ámde roppant kedves kopasz úriember papírra vet. Másrészt meg azért, mert bizonyos értelemben ott folytatódik, ahol a pop, csajok... abbamaradt. Ez a link pedig azért nagyon szuper, mert ha ráböksz, a saját füleddel hallhatod, amint a művészúr legújabb könyvéről beszél. Sőt még fel is olvas belőle.

Aztán táncol egy hatalmasat és jól megszerpentínezi a közönséget.

Hát nem ő a legszuperebb anyuka a világon?

Hogy mi a magyarázat a névválasztásra, azt nem tudom (talán Chuck Norris 1980-ban készült klasszikusára utal, esetleg fővárosunk legpopulárisabb terére), abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ez történt volna a Guided by Voices-al, ha Robert Pollard valamivel nagyobb érdeklődést tanúsít a punk iránt. Továbbá azt is bátran borítékolom, hogy ennél cukibb lemezborító már nem fog készülni idén. Arra meg aztán tényleg kurvára mérget veszek, hogy a Suicide Kings lesz az év leglehengerlőbb indie rock slágere. Valóságos himnusz!!! Egyfolytában a refrént óbégatom. Tulajdonképpen az egész egy kibaszott nagy refrén.

The Octagon - Warm Love and Cool Dreams Forever

2010. Április 21. @ Budapest, Mappa Klub

SMALLTOWN (SWE)

Elvis Costello és a Stiff Little Fingers legénysége összefutott egy jamaicai kisvárosban. Kerestek egy hangulatos kocsmát, majd egy dunsztosüveg rum elfogyasztása után úgy döntöttek, hogy örömzenélnek egy kicsit.

STATUES (CAN)

A Mod, a Power Pop, és a Pop Punk, avagy a The Jam, a The Chords és a Buzzcocks,  amerikanisztika szakos hallgatok kedvéért pedig egy kicsit a Wipers, a Replacements és a Hüsker Dü szerelemgyereke.

+ eddig meg nem nevezett honi előadó(k)

folyt köv

Volt olyan hónap 2009-ben, amikor valami kapcsán ne hoztam volna szóba Julie Doirton-t? Nem hiszem. Vagyis kurva sokat foglalkoztam vele, mégis sikerült átsiklanom valami felett.

Júliusban történt a dolog, amikor Daniel Romano felhívta Fred Squire-t, és a következőt mondta neki:

Hejj Fred mit szólnál hozzá, ha csinálnánk egy lemezt? Van pár dalom meg néhány ötletem. Fred persze simán belement, úgyhogy Danny rögvest felpattant egy vonatra és már úton is volt Sackwille felé. Mikor megérkezett Julie és Fred épp koncertezett valahol, ám néhány órával később már édes hármasban vacsoráztak. Aztán szunyókáltak kicsit, kakaskukorékolásra pedig már készen is állt minden a felvételhez. Fogtak egy mikrofont, bebaszták a szoba közepére és kezdődhetett is a móka. Eleinte úgy volt, hogy Julie nem vesz részt a "játékban", de aztán végül ő is szerves része lett a munkának. Nyár végére be is fejezték az egészet, december 1-én pedig már ott csücsült a Daniel, Fred & Julie névre keresztelt kiadvány a lemezboltok polcain.

Az eredmény egy rendkívül kellemes tradicionális amerikai folk lemez lett. Már amennyire én ezt meg tudom állapítani. Mármint a dolog tradicionális amerikai folk részét. Merthogy az ilyesmihez nem igazán értek, de szerintem mindenképpen közel állok az igazsághoz. Az biztos, hogy ma, amikor végigzötykölődtem vele a 1-es villamos vonalán, ismét előtört belőlem az a semmiberévedős állapot, ami például a Sebadoh Spoiled-ja alatt szokott eluralkodni rajtam. (többet is mentem egy megállóval a kelleténél) Szuper jó érzés volt, annak ellenére, hogy szerintem rosszkor hallgattam rossz helyen. Az ilyesmihez azt hiszem inkább nyár kell és este, meg valami mező tücskökkel, illetve egy csaj. Ezek közül azonban semmi nem állt rendelkezésemre...

She & Him - In The Sun

Itt van példának okáért ez a rendkívül szimpatikus, Street Chant névre hallgató pelenkás korú auckland-i trió, és az általuk képviselt pofon egyszerű, bugis pop punk szerűség, amiben ugyan egy csomó más zenekar hatása érződik, de a gitárhangzástól kicsit olyanná válik minden, mintha a 25 évvel ezelőtti Dunedin elevenedne meg a hallgatóság előtt. Az ének pedig, annak ellenére, hogy a banda dalospacsirtája lány, tökre olyan, mintha David Kilgour nyöszörögne.