Volt olyan hónap 2009-ben, amikor valami kapcsán ne hoztam volna szóba Julie Doirton-t? Nem hiszem. Vagyis kurva sokat foglalkoztam vele, mégis sikerült átsiklanom valami felett.

Júliusban történt a dolog, amikor Daniel Romano felhívta Fred Squire-t, és a következőt mondta neki:

Hejj Fred mit szólnál hozzá, ha csinálnánk egy lemezt? Van pár dalom meg néhány ötletem. Fred persze simán belement, úgyhogy Danny rögvest felpattant egy vonatra és már úton is volt Sackwille felé. Mikor megérkezett Julie és Fred épp koncertezett valahol, ám néhány órával később már édes hármasban vacsoráztak. Aztán szunyókáltak kicsit, kakaskukorékolásra pedig már készen is állt minden a felvételhez. Fogtak egy mikrofont, bebaszták a szoba közepére és kezdődhetett is a móka. Eleinte úgy volt, hogy Julie nem vesz részt a "játékban", de aztán végül ő is szerves része lett a munkának. Nyár végére be is fejezték az egészet, december 1-én pedig már ott csücsült a Daniel, Fred & Julie névre keresztelt kiadvány a lemezboltok polcain.

Az eredmény egy rendkívül kellemes tradicionális amerikai folk lemez lett. Már amennyire én ezt meg tudom állapítani. Mármint a dolog tradicionális amerikai folk részét. Merthogy az ilyesmihez nem igazán értek, de szerintem mindenképpen közel állok az igazsághoz. Az biztos, hogy ma, amikor végigzötykölődtem vele a 1-es villamos vonalán, ismét előtört belőlem az a semmiberévedős állapot, ami például a Sebadoh Spoiled-ja alatt szokott eluralkodni rajtam. (többet is mentem egy megállóval a kelleténél) Szuper jó érzés volt, annak ellenére, hogy szerintem rosszkor hallgattam rossz helyen. Az ilyesmihez azt hiszem inkább nyár kell és este, meg valami mező tücskökkel, illetve egy csaj. Ezek közül azonban semmi nem állt rendelkezésemre...