A Nő, aki 1992-ben, alig 20 évesen megírta a poptörténelem egyik legzseniálisabb indie rock dalát

A Nő, aki egy évvel később az éneklést Rick White-ra átruházva mégegyszer véghezvitte ugyanezt, majd kisujjból kirázta az egyik legmegindítóbb lo-fi balladát, ami valaha született.

A Nő, akinek másfél évtizeddel később sem okozott gondot megismételnie az előbbieket.

Ő Julie Doiron, a Nő aki miatt egyszerre sírtam, nevettem és bosszankodtam a brüsszeli Botanique meseszerű koncerttermében.

"Sírtam",

mert ott állt tőlem karnyújtásnyira farmer szoknyában, kockásingben, és szinte az összes kedvencemet eljátszotta a Sweetertől kezdve a Swan Pondon át, a Désormais sanzonos csodáiig, közbeékelve jó néhányat az idei album gyöngyszemeiből (Spill Yer Lengs, Heavy Snow, Consolation Prize, Borrowed Minivans), illetve mert annyira megindító volt  az az - egy idő után konkrét kommunikációvá alakuló - őszinte közvetlenség, amit a közönség felé tanúsított, hogy azt képtelenség volt meghatottság nélkül végigszemlélni. Azt a megtiszteltetést pedig, hogy a két kelet európai vándorral kiegészült belga közönség élvezhette először legújabb dalának premierjét, egész egyszerűen lehetetlen szavakba önteni.

Nevettem,

mert a cukiság netovábbja volt, ahogy folyamatosan rendre intette állandóan rakoncátlankodó torzítóját. Az az átok persze csak nem akart engedelmeskedni úgyhogy egy idő után kissé megelégelve az örökös parancsmegtagadást széles mosollyal az arcán 3 másodperc alatt 10 Fuck-ot az égbe kiáltva, néhány jól irányzott rúgással oldotta meg a problémát. Legalább ilyen mulatságosak voltak a hangolással kapcsolatos fennakadások is. Meg is jegyezte, hogy egyszer tutira vesz egy olyan kütyüt, aminek köszönhetően soha többet nem kell a kulcsokkal bíbelődnie. Csak abban nem volt biztos, hogy létezik-e egyáltalán ilyen. Annak bizonyítása gyanánt pedig, hogy ő nem feltétlenül mindig az az ártatlan, álmodozó folker lány, amit szólülemezei tükröznek, hébe-hóba  - pl. No more című dalánál - olyan zajrockolásba kezdett, ami előtt valószínűleg az egész Sonic Youth kompánia fejet hajtott volna. Dobosának francia nyelven történő állandó "zaklatása" (szerencsétlen semmit nem értett az egészből) pedig már tényleg csak hab volt a tortán.

Bosszankodtam,

mert az átkötő szövegek 90 százaléka franciául hangzott el, és bár így is teljesen egyértelmű volt, hogy minden egyes szó marha vicces, jó lett volna, ha mindezt agyilag is felfogom. A popkulturális utalásokról nem is beszélve. Marha kíváncsi lettem volna rá, hogy miért került szóba az Eric's Trip, a Pixies, vagy Neil (NEAL) Young. Elég nagy sokként ért az is, hogy kimaradt a repertoárból a Blue. Persze, ha a dal kérős blokknál kimerem nyitni a számat, lehet hogy minden másképp alakul. Öröm az ürömben hogy valakinek sikerült egy olyan nótát választania, amit nemhogy nem gyakoroltak be, a dobos szerintem nem is ismert. Eléggé meglepődött szegény, amikor Julie közölte vele, hogy márpedig ezt akkor is eljátszuk. És tényleg elnyomták, méghozzá nem is akárhogy. Aztán jött a szomorú vég (órákig tudtam volna még nézni), majd a merch pultnál történő szerencsétlenkedesém, ahol ahelyett, hogy egy jót dumáltam volna vele (rengetegen tettek így, szóval simán kivitelezhető lett volna), csak zavartan álltam, kezemben a nevetségesen olcsó bakelitemmel, gratuláció gyanánt odamotyogtam neki valamit, aztán mint a szél húztam a bárba, hogy egy vadhideg Maes típusú seritallal lehűtsem magam.

bocs a botrányos képminőségért, sajnos csak egy nyamvadt telefon volt nálam.