Ha minden vágyad az, hogy egy keserédes amerkai indie moziban szerepelj, hallgasd meg a chicagói Sick Day bemutatkozó lemezét és garantáltan ott találod magad. Sőt, ha nagyon belemerülsz Olivia Wallace egyszálgitáros, Elliott Smith-t idéző szomorkodásaiba vagy a Weezer lúzer popjára emlékeztető dalaiba, az sem elképzelhetetlen, hogy te leszel a film főszereplője.
Kim Deal kiválása és a totál felesleges új lemezek után nem sokat vártam ettól a koncitól, de örülök, hogy ott voltam, mert meglepően király bulit nyomtak. Jó nyilván nem akkorát, mint majd 20 évvel ezelőtt, amikor először láttam őket, de ahhoz képest, hogy lassan 60 évesek, David Loveringet pedig mostanság inkább Vágó istván düblőreként tudnám elképzelni, nem pedig egy rockzenekar dobosaként, tisztességesen végigordibálták a rendelkezésükre álló szűk két órás játékidőt. Nagyjából az összes fontos régi klasszikus terítékre került. A kevésbé erős új számoknál pedig lehetett pihenni vagy söröspoharat utántölteni. Nem húzták az időt jófejkedő átkötő szövegekkel, a végén viszont olyan szépen pukedliztek, mintha a Bánk bánt adták volna elő a Nemzetinben. Egy szó, mint száz, hiba lett volna kihagyni. Már csak azért is, mert az hogy a Pixies végre eljutott Budapestre legalább olyan fontos történelmi esemény, mint mit tudom én a Nándorfehérvári diadal. Szóval valószínűleg akkor is megnéztem volna öket itthon, ha eleve el van rendelve, hogy szar lesz.
Én a magam részéről mindenben támogatom és kiállok Sanna Marin mellett. Még akkor is, ha az a bizonyos tánc valami vállalhatatlan "román" technón alapult. Nyilván sokkal menőbb lett volna, ha egy szuper bulis Litku Klemetti dalra csörög, de mindegy. Szerintem így is ő a legmenőbb politikus a világon és semmi szégyelni való nincs abban, amit csinált. Sőt, egyenesen kúl volt! Ahogy a napokban megjelent új Litku dal is az. Táncolni ugyan nemigen lehet rá, halucálni és az élet nagy kérdésein töprengeni viszont annál inkább.
Annyi szar lemezt hallottam idén, hogy már az új Tony Molinától is rettegek, ami lássuk be több, mint ijesztő. Remélem csak a frász beszél belőlem. Inkább a paranoia, mint egy elbénázott TM lemez.
Hutch Harris ismét írt egy "Thermals lemezt", amit a saját nevén adott ki. Állítólag tavaly jelent meg, de én ezt nem veszem be, mert arról tutira hallottam volna.
A 2018-ra beígért Hurry Up lemez picit megcsúszott, de végül csak megérkezett. Imitt csajos, amott férfias, több rajta a sláger és lényegesen jobban szól, mint a 2015-ös debütálás.
Kb. addig terjed a spanyoltudásom, hogy muchas gracias, ezért sajna fogalmam sincs miről szól a puertó ricói Davila 666, Chloë Sevigny-ről írt vadiúj dala, de bomba sláger lett az fix.
A jó hír(ek) az, hogy az új Mick Trouble lemez (akár csak az elődje) elejétől a végéig a pöpecül elsajátított Television Personalities esztétika jegyében született.
Az április végén napvilágot látott második Jeanines album pedig talán még az előzőn is túl tesz cukiságban.
A rosszat inkább hagyjuk.
Meg mertem volna rá esküdni, hogy a Joanna Gruesome romjain alakult Ex-Vöid csupán egy tiszavirágéletű projekt lesz és mindössze egyetlen ep-ből fog állni a diszkográfiájuk. Erre nem megjelent a nagylemez.
Olyan súlyos az új 50 Foot Wave lemezt beharangozó dal, mint egy jól karbantartott mangalica. Komolyan mondom azon sem csodálkoznék, ha április 15-én egy potrohos melák metál albumot kapnánk tőlük ajándékba.
Seattle-i noise pop à la Black Tambourine / Shop Assistants. Bár még csak két dal gurult ki a március 11-én megjelenő nagylemezről, én már most tudom, hogy az egészet imádni fogom.