Napvilágot látott a Wipers és a Dead Kennedys által kotyvasztott étekből táplálkozó Nervosas vadiúj nagylemeze (demója), ami pont olyan elmeroggyant, mint az előző. Vagyis csupa frusztráltság, depresszió és düh, akár az átlag ember hangulata ebben az ocsmány lehangoló időben. Tökéletes őszi hallgatnivaló!!! A gitáros lányról meg annyit, hogy huhuhuhuhuhuhuhuhúúúúúúúú!!!!
Az évszakokat minden minden körülmények között illik köszönteni. Még akkor is, ha történetesen nyálkásak és hűvösek, mint az ősz, vagy épp farkasordítóan hidegek, mint a tél. Most épp az előbbit kéne valamilyen úton-módon üdvözölni, mondjuk valami szomorkás avar szagú balladával, de az túlságosan egyértelmű lenne. Meg amúgy is, ki a frász akar rögtön szeptember elején depresszióba esni? Nyilván senki. Éppen ezért én a magam részéről egy olyan dalt választottam, ami valójában csak a címében utal az őszre. Amúgy csillog-villog, csilingel, csiripel, lényegében tehát sokkal inkább tavaszi. Az elkövető pedig nem más, mint 60-as évek psych popját a paisley undergrounddal és a kiwi poppal pompázatosan ötvöző The Marble Vanity.
Na jó, azért ez erős túlzás, de a párizsi fiúnak tökre igaza van abban, hogy Ben Cook mellékprojectjei sokkal, de sokkal klasszabbak a Fucked Up-nál. A sokoldalúsággal kapcsolatban meg pláne nem tudok vitatkozni, mert alighogy napvilágott látott a Yacht Club 80-as években fogant diszkólemeze, Young Guv & the Scuzz néven máris előrukkolt egy csuda klassz power pop kiadvánnyal.
Klasszikus kanadai power pop, dirtnap punk, + némi garázs rock és máris kész a lemez, amit tűkopásig tudnék hallgatni, miközben persze minimum ily módon táncolnék, mert a Needles//Pins már csak egy ilyen bugis zenekar, a 12:34 pedig egy rendkívül szórakoztató lemez. Még akkor is, ha a nemrégiben bemutatott Thee Spivs kiadványhoz hasonlóan privát ötletekről ez esetben sem igazán beszélhetünk.
Ha jól sejtem most, épp az új Animal Collective, illetve XX lemezeket kéne hallgatnom, de én akkor sem fogok így tenni, ha megvonják tőlem a napi málna adagomat, mivel furfangos medve volnék, és nem nyelek be semmiféle popzenei svindlit. Úgyhogy maradnak a kleopátra frizus csajok és a punk. Most épp az utóbbi, méghozzá Dániából. Ami azért érdekes, mert valamiért továbbra sem szentelek elég figyelmet a skandináv színtérnek, ellenben ők mostanában folyton megtalálnak. És ez jó! Mit jó?!?! Szuper jó, mert ha nem így lenne, sosem ismertem volna meg a koppenhágai Lowert és csak sejtéseim lennének arról, hogy milyen hátborzongatóan ijesztő, amikor a korai Sonic Youth párzásra kényszeríti a Rank/Xerox-ot.
Rossz az, aki rosszra gondol. Semmiféle szexuális töltetű dolgról nincs szó, csak egy közös lemezről, ami ha minden jól megy még ebben hónapban napvilágot lát a Dirtnapnél. A houstoni Something Fierce hálistennek megtartotta jó szokását és továbbra is a Clash által kitaposott úton szaladgál. A dentoni Occult Detective Club azonban még titkolja, hogy az első lemezen hallható Ramones/Misfits, vagy a másodikat meghatározó brit punk hatások fognak-e dominálni az új dalokon.
További remekbe szabott hírek a kiadó háza tájáról:
Megjelent a hazánkat is megjárt Red Dons vadiúj kislemeze, melynek nyitódala a zenekar weboldalán ingyen és bérmentve fülügyrevehető. Valamint készül a Legendary Wings bemutatkozó nagylemeze, melyről audionális formában ugyan még nem szivárgott ki semmi, egy nagyszerű videóklippet azonban már nyilvánossá tett a zenekar.
Nincs még egy olyan zenekar a földön, ami mackó mércével mérve félelmetesebb lenne a Redd Krossnál. Hogy miért? Nos azért, mert a 80-as évek eleji nagyszerű pop punk korszak, majd az ezt követő szintén fenomenális power pop időszak után valamiért úgy gondolták, hogy a haj metál sokkal menőbb, mint mondjuk az Adolescents, vagy a Nerves, ami lássuk be megbocsáthatatlan bűn. Ezek után még szép, hogy remegett kezem, lábam, amikor 15 évnyi síri csend után bejelentették az új lemez érkezését. Totál be voltam tojva, hogy a Researching the Blues-on pont ott folytatják, ahol abbahagyták. Ráadásul az is benne volt a pakliban, hogy mindezt szörnyen öregurasan teszik. De nem így történt. A Kiss lemezeket a sarokba dobták (vagy legalábbis csak hébe-hóba tették fel a lejátszóra) és visszataláltak régi önmagukhoz, ahol a fő inspirációt a 60-as évek popja és 70-es évek punkja adta. A glammel való kacérkodás imitt-amott azért visszaköszön és a pátosz is eluralkodik néha rajtuk, de mindezt szerencsére a jó ízlés határán balül teszik. Mázli továbbá az is, hogy nem estek bele abba a hibába, hogy "túljátszák" a lemezt. 10 dal, szűk fél óra alatt, sallang mentesen, őrületesen nagy poppy hookkal. Ez nagyjából megfelel a power pop törvénykönyv előírásainak. A félelmeim tehát lényegében alaptalanok voltak.
Redd Kross - Stay Away From Downtown
Redd Kross - One of the Good Ones
Kicsit sátinkálva indult a Cassie Ramone (Vivian Girls) / Kevin Morby (Woods) főszereplésével ténykedő The Babies karrierje, de sebaj, az alábbi dal - ami egyébként az Our House On The Hill című második nagylemez előhírnöke - a korábbiaknál jóval impozánsabb folytatást ígér.
Tavaly valami nagyon nem stimmelt a pop punkot a 90-es évek indie rockjával ötvöző csajcentrikus zenekarokkal, mert sajnos sem a Lemuria, sem pedig a P.S. Eliot második lemeze nem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeket. Egy Swearin’ névre hallgató new yorki kvartett öncímű debütálása azonban arra enged következtetni, hogy idén talán más lesz a leányzó fekvése.
Hát persze, mi más?!?!? Számomra az ilyesmi majdnem olyan fontos, mint a 60's girl pop, vagy a levegő. Főleg, ha az adott zenekarnak a pophoz is van némi affinitása. A portlandi Universe People ilyesmiben egyáltalán szenved hiányt, ami minden bizonnyal abból adódik, hogy az anyatejjel együtt szívták magukba a Dolly Mixture melódiákat.