Ami azt illeti elég durván le vagyok maradva Piresian Beach ügyben. Utoljára az Alle Falle című lemezt hallottam, de most hogy What Ever Happened címmel megjelent az új, melyen a sötét tónusú pszichedelia már-már vesztésre áll a dallamos noise poppal szemben, tuti biztos, hogy fülügyre veszem a kimaradtakat. Hátha már azokon is tetten érhető az idei tendencia.
Marhára meglepődtem, amikor eljutott a tudatomig, hogy a Big Thief idén két lemezt is kiadott. A májusban megjelent U.F.O.F.-fal mondjuk tisztában voltam, csak elfelejtettem róla posztolni. Pedig kellett volna, mert bár több szempontból is rendkívül tetszetősre sikerült, némiképp csalódást is okozott, mert a tavaly előtti szerfelett prüntyögős Capacity után arra számítottam, hogy a Masterpiece-hez hasonlóan kicsit jobban megkínozzák a gitárjaikat, de nem így történt. Sírva azért nem fakadtam, amiért így alakultak a dolgok, hisz tudvalevő, hogy a fő irányvonaluk a folk, de baromi jól áll nekik, amikor kicsit dögösebbre veszik a figurát, ami a nemrég megjelent Two Words-ön már szerencsére többször is teljesül. Ez persze nyilván nem azt jelenti, hogy mostantól Sonic Youth-os húr szaggatásokra kell számítani tőlük. Nem is akarnám, hogy így legyen. Ellenben rendkívül örömteli, hogy ismét megtalálták az egyensúlyt a csengő-bongó alt-folk és az indie rock között.
Söcsö ugyan már írt néhány kedves szót a Meltmenhez hasonlóan szintén Camp Koala / Fuseism közeli Hexa első kislemezéről, de úgy gondolom, hogy egy zaj gitáros magyar indie rock/noise pop bandának, amiben ráadásul egy lány énekel nálam is a címlapon a helye. Klasszak a szövegek, remekül búgnak a gitárok és kifejezetten üdítő, hogy magyarul énekelnek. A Meg ne fázz című dalhoz egy baromi ötletes videóklippet is készítettek a srácok.
Épp egy Buddy Holly dalt próbáltam elprüntyögni hűséges telecasterem társaságában, amikor kaptam egy üzenetet, melyben az állt, hogy a tavaly augusztusban megjelent Meltmen dal nemrég ötre duzzadt. Azt a kurva!!! Hú bazmeg!!! A szentségit neki!!! Nagyjából ilyen és ehhez hasonló öröm kurjantások törtek fel belőlelm eme remek hír hallatán. A gitárom azonban még rajtam is túltett, mert akkorát visított örömében, hogy a Dearestből hirtelen egy eszelős Sonic Youth dalt kreált. Nyilván nem véletlenül, mert ő már tudni vélte azt, (amit én még csak sejtettem) hogy a zajos indie rock, a post-hardcre és a klasszikus középnyugati emo alkotta háromszög középvonalán egyensúlyozó Jerry Wash Farewell olyan baró lett, hogy ha teszem azt elküldenénk a 80-as 90-es évek obskúrus gitárzenéire specializálodott Willfully Obscure blognak, simán bevennék, hogy egy méltatlanul elfeledett washingtoni banda 93-as demója került a kezük közé.
Stephin Merritt és Claudia Gonson annyira belefeledkeztek a 69 Love Songs 20. évfordulójának ünneplésébe, hogy az "új Magnetic Fields lemez" elkészítését Elia Einhornra (The Scotland Yard Gospel Choir) bízták, aki olyan neves előadók és együttesek segítségét kérte a felvételekhez, mint Frankie Cosmos, az LCD Soundsystem, vagy a Dirty Projectors. A végeredmény szerény véleményem szerint baromi klassz lett. Ráadásul az egész Magnetic Fields életművet górcső alá vették, így a bolondozós szintipoptól kezdve, a vonósokkal fűszerezett érzelmes balladákon át, a cuki ukulelés prüntyögésekig szinte minden terítékre került a Fvck The Heartache című lemezen. A változatosság kedvéért pedig ha épp nem Merrittéket imitálják, akkor a Belle and Sebastian (First Sunny Day Of The Year), a Blondie (Kathleen) és a Moldy Peaches (Middle C) köszön vissza a dalaikból. Ok tudom nem túl eredeti, de tisztelgésnek mindenképpen zseniális.
Jawbox és Polvo fanatikusok valószínűleg szerfelett karmolni fogják a Curse Word bemutatkozó lemezét.
Vagyis kiderült, hogy a tavaly szeptemberben megjelent két Comet Gain dal nem képezi részét az új lemeznek (Fireraisers Forever), az alábbi megfilmesített gyöngyszem azonban már tuti biztos, hogy igen.
Comet Gain - Fireraisers Forever → Október 11.
Végre valahára napvilágot látott az október 11-én megjelenő új Fabienne Delsol lemez beharangozó dala, és naná hogy fantasztikus. Hihetetlen, hogy ez a nő az első Bristols lemez óta gyakorlatilag semmit sem változott. Ugyanaz a kislányos báj, ugyanaz a tündéri előadásmód. Az imádnivaló angol akcentusáról nem is beszélve. Zeneileg is minden maradt a régiben. A finom pszichedeliával átszőtt klasszikus beat hangzás a már jól bevált analóg technikának köszönhetően továbbra is olyan, mintha ezerkiláncázhatvan akárhányból időutaztatták volna a 21. század digitális őrületébe.
Alex Molini a Pile és a Stove basszusgitárosa, úgy gondolta, hogy szuper jó ötlet egy tökön rúgott kertitörpe jajveszékelése mögé shoegaze gityós metál riffeket biggyeszteni. Jól gondolta!!!
2019 legszuperebb lemezcíméért immáron felesleges versenybe szállni, mert a Do Re Mi Fa So Cow-t képtelenség utolérni ebben a számban. A tartalom már más kérdés, de szerintem azzal sem lesz gond.
Do Re Me Fa So Cow → Augusztus 23.