Épp egy Buddy Holly dalt próbáltam elprüntyögni hűséges telecasterem társaságában, amikor kaptam egy üzenetet, melyben az állt, hogy a tavaly augusztusban megjelent Meltmen  dal nemrég ötre duzzadt. Azt a kurva!!! Hú bazmeg!!! A szentségit neki!!! Nagyjából ilyen és ehhez hasonló öröm kurjantások törtek fel belőlelm eme remek hír hallatán. A gitárom azonban még rajtam is túltett, mert akkorát visított örömében, hogy a Dearestből hirtelen egy eszelős Sonic Youth dalt kreált. Nyilván nem véletlenül, mert ő már tudni vélte azt, (amit én még csak sejtettem) hogy a zajos indie rock, a post-hardcre és a klasszikus középnyugati emo alkotta háromszög középvonalán egyensúlyozó Jerry Wash Farewell olyan baró lett, hogy ha teszem azt elküldenénk a 80-as 90-es évek obskúrus gitárzenéire specializálodott Willfully Obscure blognak, simán bevennék, hogy egy méltatlanul elfeledett washingtoni banda 93-as demója került a kezük közé.