Avagy ilyen az, amikor a korai Hives jól ánuszon böki a Devo-t a Garda-tó meletti Roveretóban.

Kb ilyen képet vágtam, amikor kiderült, hogy ez a három az ártatlan twee poppernek tűnő tini olyan zenét csinál, ami túl azon, hogy seggbe harap, arcon pisál és szörnyen pálott hónaljszagot áraszt magából, a szart is kitépi az ember agyából.

Hébe-hóba rákukkantok Johnny Sick és Jimmy haverom youtube csatornájára, ahol a töménytelen mennyiségű acsarkodó punk horda és a számtalan Coneheads klón banda mellett néha totál oda nem illő zenekarokkal is összefuthat az ember. Például ezzel az orbitális slágerekkel operáló chicagói power pop punk együttessel. Sosem mosod ki a füledből ezt a lemezt, ha egyszer végighallgatod.

Ha már egyszer az előző bejegyzésben szóba került Thurston Moore, íme egy eddig titokban tartott csodálatos dal, ami a gitárgyilkos legpoposabb oldaláról tesz tanúbizonyságot. Nem is értem hogyhogy nem került fel egyik lemezére sem.

Mostanában amúgy azzal szórakozik az, hogy minden hónapban kiad egy ismeretlen dalt a Sonic Youth utáni időkből.

Minden Stooges, Sonic Youth, Mudhoney, Minutemen és Gumball rajongó tegye össze a két mancsát és adjon hálát a jóistennek, vagy a sátánnak, kinek melyik szimpatikusabb, mert az 1997-ben alakult Ron Asheton, Thurston Moore, Steve Shelley, Mark Arm, Mike Watt és Don Fleming alkotta alkalmi szupergroup, mely eredetileg csupán arra volt hivatott, hogy Stooges számokat rögzítsenek a Ewen McGregor főszereplésével készült Velvet Goldmine című filmhez, idén áprilisban kiadott egy saját, archív felvételekből álló fuzz gitáros, tökös rock and roll lemezt.

Mert a tejútrendszer legmenőbb unokaöcskösének alkalom híján is jár a mese. A zenei aláfestésről ezúttal a Beach Boys gondoskodik.

Kompromisszummentes gyilok pop Halifaxból, erős Buzzcocks hatásokkal, ami néha átcsap Coneheads-szerű eszetlenkedésbe.

Bevennétek, ha egy cuki wombat arról próbalna meggyőzni titeket, hogy ő valójában egy vérszomjas aligátor? Én tutita nem. Éppen ezért nem dőlök be a Scruchiesnak sem. A láncfűrész-szerű gitárok és a velőtrázó sikoltozások mögött megbújó dallamok ugyanis cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy ők nem egy torzítóval gyilkolászó őrült punk horda, hanem egy kicsit hibbant, de végtelenül kedves popzenekar.

Ez finnül nagyjából annyit tesz, hogy májusban jön az új Litku Klemetti lemez!!! Addig is íme egy csodálatos duett, Raijan Enoval, amit tavaly valamiért elfelejtettem közzétenni.

A semmiből pottyant közénk Brian Kelly új lemeze, amit még végig sem tudtam hallgatni, de úgy megörültem neki, hogy muszáj volt azonnal kiposztolnom.