Baj van. Nagyon úgy néz ki, hogy mégsem lép fel május 10-én a Shellac az A38 hajón. Indok egyelőre nincs, csak a szomorú tény. Steve Albini idén már biztos nem fog gonoszkodni a Dunán.
Sajnos a Flogging Molly koncertjét is törölték, mert a zenekar egy szponzori kötelezettség miatt kénytelen megszakítani európai turnéját. Az elővételben megváltott jegyek május 20-ig visszaválthatók a vásárlás helyén.
Október 28-án ismét hazánkba látogat az újjáalakult Queen. A rendezvénynek a Papp László Budapest Sportaréna ad otthont, ahol minden bizonnyal a szeptember 1-én napvilágot látó Cosmos Rocks című lemez dalai is komoly szerepet kapnak a régi slágerek mellett.
Minden évben akad legalább egy olyan zenekar, akikért eszetlen tiniként tudok rajongani. 2006-ban The Pipettes felfedezése egy kisebb fajta csodával ért fel. Tavaly a Vampire Weekend-é volt a főszerep. Idén pedig azt hiszem a Titus Andronicus lesz az ügyeletes kedvencem.
Képzeljétek el, mi történne, ha néhány hétre összezárnák a The Jesus and Mary Chain-t és az Arcade Fire-t egy panelház alagsorában probáló otromba garázs rock bandával, és máris meg van a válasz arra a kérdésre, hogy milyen zenét játszik ez a magát egy Shakespeare darabról elnevező new jersey-i zenekar. Zajosak, elkeseredettek és dühösek, de ez csak a felszín, ami mögött hatalmas popérzékenység lapul. A gitárok koszosak és agyon vannak torzítva. Az énekes pedig néha úgy üvölt, mint egy hobbit, akinek a farkára léptek. Én már baromira várom a debütlemezt. És ti?
Baszki Bob, de most komolyan! Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy az új szólólemezed egy löttyedt, érzelgős, aggastyán rock dalfolyam lesz. Jól indul ugyan, de aztán dalról-dalra egyre semmitmondóbbá válik. Az album második felében többször is felbukkanó agyonvokóderezett énektől pedig azt hittem menten felrobbanok. Már a legutóbbi The Apples in Stereo lemeznél is rettenetően idegesített. Fogalmam sincs, miért kell ezt a bénaságot erőltetni. Bocs Bob, de ez most nagyon nem jött be.
Április 3-án indul a 15. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál. Idén 50 nagyjátékfilm, illetve számos dokumentum- és rövidfilm kerül terítékre. Külön felhívnám a filgyelmet a "Zene mindegykinek" szekcióra, melynek keretein belül olyan remekműveket láthat a nagyérdemű, mint a Sonic Youth: Sleeping Nights Awake, a Bob Dylen életét bemutató I'm Not There, a Joe Strummer: The Future Is Unwritten, vagy a Joy Division-ről szóló Control.
Világ indie rockerei egyesüljetek, mert április végén európai portyára indul a Sebadoh.
Íme a turnéállomások:
Barcelonában amúgy fellép a Silver Jews, a Dinosaur Jr. és Stephen Malkmus is.
Március 17-én napvilágot lát a Mountain Battles-t beharangozó első kislemez, a We're Gonna Rise. Három héttel később pedig jön a várva várt nagy is, melyhez hála az égnek európai turné is párosul.
04-07 Dublin, Ireland - Vicar Street
04-08 Glasgow, Scotland - ABC
04-09 Leeds, England - Metropolitan University
04-10 Nottingham, England - Trent University
04-12 Sheffield, England - Leadmill
04-13 Birmingham, England - Academy 2
04-14 Manchester, England - Academy 2
04-16 London, England - Koko (Camden Place)
04-17 London, England - Koko
04-18 Paris, France - La Cigale
04-19 Hasselt, Belgium - Polsslag Festival
04-21 Amsterdam, Netherlands - Melkweg
04-22 Cologne, Germany - Luxor
04-23 Berlin, Germany - TBA
Dózer feszten járt a maci.
Sosem gondoltam volna, hogy egy country-val feltúrbózott alt-rock zenekarnak sikerül a falhoz vágnia, Wil Ridge-nek azonban ez is összejött. Néha kicsit olyan volt, mintha Bruce Springsteen beszált volna a Pearl Jam-be énekelni. Magamtól egyébként sosem hallgatok ilyesmit, de ez most valamiért nagyon betalált.
Ha úgy 8-10 évvel ezelőtt látogatnak el hozzánk, valószínűleg üvöltve örjöngtem volna végig a koncertjüket. Így viszont részemről maradt a szolid lötyögés és a jóleső múltbarévedés. Mivel a Duck and Cover után már nem igazán követtem a munkásságukat volt egy csomó szám, amit nem is ismertem. Király volt viszont az olyan alap slágerekre bugizni, mint a Monkeys, vagy a Macho Nachos
Új-Zéland a csodálatos tájak, a milliónyi vulkán és a legidétlenebb állatok hazája. Ezzel gondolom mindenki tisztában van. Azt azonban nyilván kevesen tudják, hogy a 80-as évek elején micsoda popkulturális foradalom robbant ki az országban.
Egy Dunedin nevű egyetemi városban ez idő tájt az összes fiatal "megbolondult" és zenekart akart alapítani. Tucatjával jöttek létre az olyan bandák, melyekre leginkább a 70-es évek punkja és a beat korszak volt hatással. Ebből aztán idővel kialakult egy sajátos hangzásvilág, ami Dunedin Sound néven vált ismertté, méltó választ adva ezzel a Nagy-Britanniában épp ekkor tomboló gitár pop őrületre.
Bár való igaz, hogy a kiwi popperek sokat merítettek az amerikai és a brit undergroundból, a későbbiekben kamatostul adták vissza a kölcsönt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a 90-es években olyan nagyságok hajtottak fejet előttük, mint a Pavement, Barbara Manning, a Camper van Beethoven, a Superchunk, a komplett Elephant 6 kollektíva, vagy a Yo La Tengo.
The Enemy, Toy Love, Tall Dwarfs
Minden az Enemyvel kezdődött.Nyers, minimalista, sokszor az amerkai punk szintér együtteseit idéző muzsikájukkal hatalmas hatást gyakoroltak a stílus későbbi képviselőire. Össz-vissz két évig léteztek (1977-79), hivatalos lemezük pedig sajnos sosem jelent meg.
Chris Knox énekes-mindenes még anyazenekara fennállása alatt megalapította a lényegesen popcentrikusabb, imitt-amott new wave-be hajló szintén tiszavirág életű Toy Love-ot. 1980-ban 3 kislemez, 1 ep és egy nagylemez kiadása után azonban ők is feloszlottak.
Egy évvel később Knox és Alec Bathgate gitáros Tall Dwarfs néven létrehozta azt az együttest, amely nélkül valószínűleg sosem hallottunk volna a Neutral Milk Hotel-ről, vagy az Olivia Tremor Control-ról.
Aztán ahogy az lenni szokott, szólóban is kipróbálták magukat a fiúk.
The Clean
Legyen szó minimalista lo-fi-ról, klasszikus indie pop-ról, vagy zakatoló post-punk-ról, a kiwi pop koronázatlan királyai mindben rendkívül otthonosan mozogtak. Nem csoda, hogy hamar az egyetemi rádiók kedvenceivé váltak. Még lemezük sem jelent meg, de már akkora rajongótáboruk volt, amin valószínűleg ők is meglepődtek. És ez még csak a kezdet volt. Az igazi csoda akkor következett be, amikor Roger Shepherd a banda egyik legnagyobb rajongója alapított egy lemezkiadót, hogy a Clean dalok végre vinyl-en is megjelenhessenek. A Flying Nun azóta is a kiwi pop bandák fellegvára. A mai napig ők adják ki a legszuperebb új-zélandi lemezeket.
The Bats
A The Clean basszerosa (Robert Scott) által alapított dunedini kvartett, az ország legcsilingelőbb, legszentimentálisabb zenekara, akkora sláger arzenállal, mint ide Christchurch.
The Chills
Ha valaki készítene egy olyan szakácskönyvet, amiben étel helyett csilingelő gitárpop receptek lennének, egész biztos, hogy minden második oldalon összefutnánk a Martin Phillips vezette banda ötleteivel.
The 3ds, Superette
Új-Zéland válasza a Pixies-re és a Pavement-re.
The Dead C
Ők pedig a dunedini Sonic Youth. Félelmetes, ijesztő, sőt már már kétségbeejtő, amit Bruce Russel a gitárjával művel. Bármibe lefogadom, hogy Kim Gordon távollétében Thurston Moore rájuk onanizál.
The Verlaines
Pop, punk, beat, mod, folk, indie rock katyvasz egy hatalmas kiwi bendőjébe gyömöszölve.
Look Blue Go Purple
Az egyetlen csupaj csajból álló klasszikus kiwi pop formáció.
Goblin Mix
A legcsodálatosabb téli hangfolyamot jegyző zenekar.
Sneaky Feelings
Ha máshonnan nem is, Elvis Costello, My Aim Is True című lemezéről biztos ismerősen cseng a nevük. Kiwi pop klasszik!
The Terminals
Nagyívú garázs rock, post-punk hibrid, elképesztően szuggesztív énektémákkal. Stephen Cogle a legnemesebb hangú kiwi popper. Talpig férfi ember. Bársonyos baritonja egyszerre idézi Jim Morrison-t és Edwyn Collins-t. Gitárnyúzása pedig talán egyedül Tom Verlaine-éhez fogható.
Na ez az a pillanat, amikor teljesen felesleges két sornál többet írni. Annyit viszont feltétlenül kell.