Mivaaaaaan?!?!?! Ep és Lp egyaránt?!?!?! Hogy mi micsoda?!?!?! Ez tényleg csak nekem új...? Nem, az nem lehet. Ennyire nem lehetek alultájékozott. Itt egész biztos valami turpisságról van szó. Nyilván nem véletlen, hogy a kisebb terjedelmű hanghordozó címe Secret, ahogy az sem, hogy a legmenőbb zenei szaklapok nagy része be sem számolt még az örömteli eseményről. Szóval asszem az a legvalószínűbb, hogy Barlow-ék suttyomban studióba vonultak és rögzítettek egy rakás új dalt, melyek közül 5 - ami egyébként a TITKOS Ep-t jelenti és a zenekar késői prüntyögés mentes, nagyon gitározós korszakát idézi - máris fülügyre vehető. Csoda a csodában, hogy elméletileg a nagylemezre sem kell már sokat várni!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Őszintén szólva fogalmam sincs miféle muzsikára pörögnek manapság a britek. Tuti biztos, hogy nem a klasszikus 77-es punk rock bizsergeti legjobban a talpukat, mert jelenleg annyira kevés a műfaj hőskorszakát idéző zenekar a szigetországban (vagy csak én nem találom őket...?), hogy az szinte hihetetlen. Sőt, a dicső múltra nézve már-már sértő. Hébe-hóba, imitt-amott azonban szerencsére fel-fel bukkan néhány zenekar, hogy méltó emléket állítson a kornak. A londoni székhelyű Thee Spivs például olyannyira komolyan veszi a múltidézést, hogy a töménytelen mennyiségű Buzzcocks inspirációtól, Ben Edge-nek, a banda énekesének szó szerint Pete Shelley-szerűvé mutálódott a hangja. Íme a tavalyi lemezük, ami ugyan önálló gondolatot nem igazán tartalmaz, de pont az a szép benne, hogy  tisztára olyan, mintha 1977-79 között készült volna.

Június 19-e nem csak azért csodálatos, mert 1978-ban ekkor látta meg a napvilágot Garfield, hanem azért is, mert 34 évvel később ezen a napon jelent meg a Hammer of Gods/X-menz Idiotronic/Bioberber tagokból verbuválódott 40 Days bemutatkozó kislemeze, ami oly mértékben gyógyult bele a hallójárataimba, hogy a földkerekség legmenőbb fül-orr-gégsze sem tudná kipiszkálni onnan. Hogy is tudná, amikor ez a két számból álló, káprázatos minikiadvány úgy idézi a Sundays és a Mazzy Star legszebb pillanatait, amitől Harriet Wheeler és Hope Sandoval is sírva fakadna. Háromszoros hurrá és hatalmas vastaps a MAGYAR DREAM POP születésének!!

Akkora telitalálat az új Broken Water lemez címe, hogy az nem igaz!!! A Tempest névre hallgató kiadvány tényleg olyan, mint egy semmiből előtörő nyári felhőszakadás, ami csak olykor-olykor csillapodik le egy picit, hogy a dézsából ömlő vizet, szolidan szemerkélő eső váltsa fel. Az album és a mindenki által jól ismert természeti jelenség között azért mégis van egy óriási különbség. Ellentétben az időjárással, a 90-es évek indie rockjába totálisan belehabarodott olympiai trió zuhéja akkor élvezetes igazán, ha az esőcseppeket orkán erejű szél kiséri. Ilyenkor totál úgy érzi tőle magát az ember, mintha egy késői Sonic Youth lemez barázdái között szaladgálna. Ha azonban ez nincs meg, akkor sajnos olyan érzetet kelt, mint egy nyálkás, hideg novemberi délután.

Broken Water - Coming Down

Nem csak a Girls At Down csajok szeretik ám a macit!!! A fenti kép alapján teljesen nyilvánvaló, hogy a chicagoi Hollows leányarmadája sincs ezzel másképp. Sőt, mindenféle beképzeltség nélkül állítom (na jó csak remélem)  hogy általában véve minden csajbanda rajong a mackó(k)ért. A recept egyébként nagyjából ugyanaz mint mindig. A lényeg, Maria, Megan, Emma és Hannah esetében is a 60-as évek csajpopján van. A statiszta szerepek betöltéséről pedig a szörf gitárok és a psych/garázs rigmusok gondoskodnak.

KÖSZ VIX!!!

Fülemben a Stagger & Fade című vadiúj Sourpatch lemez és csak ámulok, illetve bámulok, mert annyira hitelesen adja vissza a 90-es évek kötött kardigános, kakaó gőzben pancsoló twee popját, amitől valószínűleg Amelia Fletcher, Rose Melberg és Juliana Hatfield szája is tátva maradna. Az enyém is ovális formát vett fel és a tiétek is hasonlóképp fog morfolódni, ha a hallójárataitokba fészkelődnek a Tiger Trap, a Heavenly és a Blake Babies legszebb pillanatait idéző dalok.

Na ilyen az, amikor a névválasztás szöges ellentétben áll a zenekar tevékenységi körével. A brooklyn-i Sleepies erőemberei korántsem álmosak vagy bágyadtak. Tehát még véletlenül sem öltenek lajhár jelleget. Maximum néha egy kicsit tohonyák. Illetve flegmák, de nagyon. Röviden és tömören kompromisszummentes, böszme, szakállas rockyt játszanak, hirtelen tempóváltásokkal, punkos kirohanásokkal. Olyasmit, mint a The Men (nem véletlen, hogy Ben Greenberg segédkezett az új lemez felvételeinél), csak ha lehet még több döggel és varacskkal.

Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert szó sincs olyasmiről, hogy a Silver Jews új lemezt adna ki, vagy turnézni indulna. A napokban azonban megjelent egy Early Times című kompiláció, ami a zenekar korai munkásságát (kislemezek, ritkaságok stb...) öleli fel. Lényegében tehát nem sok újdonsággal szolgál, de a lelkes rajongó, az ilyesmit is megbecsüli.

- Figyi mackó, te tényleg minden 60-as évekkel kokettáló csajbandába szerelmes vagy?

- Igen!

- Még akkor is, ha nem teljesen kiforrott a produkció?

- Ez így van!

- De miért?

- Ronettes, Shangri-Las, Crystals, Phil Spector, Wall of Sound...van még kérdés?

- Ööö, na és a "pötty fétised" sem csupán városi legenda?

- Csöppet sem!

- Szerinted ez normális?

- Abszolúte az!!!

2012 legszuperebb feldolgozáslemeze továbbra is a Primitives, Echoes and Rhymes című kiadványa. Mondom ezt úgy, hogy valójában nem is hallottam más újraértelmezős albumot idén. Na de ez most mindegy. Különben is, kizárt dolog, hogy valami überelni tudja. Úgyhogy a magam részéről Tracyéké az aranyérem ebben a kategóriában. És már be is fejeztem, nem ömlengek tovább, azt már megtettem korábban. Valójában csak annyit akartam mondani, hogy készítettek egy remek videoklippet ehhez a csodálatos Nico átirathoz.