Ismételten nyomatékosítani szeretném, hogy a cukiság közel sincs egyenes arányban a karcsúsággal és a hatalmas barna szemekkel. Itt van példának okáért a korábban már általam is említett Oaklandi Midnite Snaxxx. Lehet, hogy egy picit dundik és úgy vicsorognak, mint Csihar Attila, de az a fajta báj, ami a dalaikból sugárzik, minden második őzike szemű tündér tüneményességén túl tesz. Nem hisztek nekem? Akkor hagyatkozzatok a hallójárataitokra és füleljetek bele az alábbi két dalba. Aztán ha ez megvolt, tegyétek magatokévá a májusban megjelent debütlemezt, amely elejétől a végéig a Ramones és a The Go-Go's által felállított törvényszerűségekre hivatkozik.
A legkedvencebb jelenlegi csaj pop csapatom továbbra is a Tacocat. Éppen ezért, ahogy azt már korábban is említettem, minden velük kapcsolatos újdonságról be fogok számolni, ha akarjátok, ha nem. Most épp egy remekbeszabott Beat Happening feldolgozással szeretnék az idegeitekre menni, amiben az a legszebb, hogy még az eredetinél is zabálnivalóbb.
Továbbra sem én vagyok a skandináv punk megmondó embere (az ilyesmi sokkal inkább az ő reszortja), ami valószínűleg abból adódik, hogy mostanában a világ ezen részén nem igazán az "én punkomat" játszák. Hébe-hóba azért persze előfordul, hogy beleszaladok valami nekem valóba. Márciusban például ott volt a dán Glow Kit pazar bemutatkozó lemeze. Nemrégiben pedig a svéd Bäddat För Trubbel pub rockba oltott féktelen KBD punkja injektálta a bugit a lábamba úgy, hogy jelen pillanatban fekvő helyzetben sem tudom abbahagyni a rúgkapálást.
Óriási kár, hogy hegy fétisem van, mert ha mondjuk a préri iránt éreznék ugyanígy, valószínűleg már rég Texasba költözem volna. Komolyan mondom a helyi punk zenekarok zsenialitásával csak Southfork veheti fel a versenyt. Itt van példának okáért az austini Love Collector. Eredetiség ugyan nem sok szorult beléjük, de olyan tetszetősen szaladgálnak a KBD punk, a dirtnap pop, és a skizofrén post punk által határolt háromszög belsejében, hogy egész egyszerűen képtelenség csukott szájjal elmenni mellettük.
Allie Hanlon nem csak azért csodálatos, mert eleve az, hanem azért is, mert két baromi kúl zenekarban is játszik. A tavalyi év egyik legjobb pop punk lemezét prezentáló White Wires-ben a dobokat csépeli, az őrült cuki csaj popban utazó Peach Kelli Pop-ban pedig gitározik és énekel. Na jó, ezzel most lehet, hogy nem mondtam semmi újat, ámbátor az a tény, miszerint hamarosan mindkét bandának új lemez lesz, melyekről 1-1 dal máris tetten érhető, remélhetőleg az újdonság erejével hat rátok.
Felkelek, kinézek az ablakon, kurvák és néger dílerek állnak az erkély alatt. A szemközti téren egy picsa részeg katalán öregasszony kukákat borogat. A menetrendszerűen hajnali 4-kor érkező takarító autó olyan zajt csinál, hogy az egész utca beleremeg. Csatornaszag és tömegnyomor mindenhol. Kedvességből többszörösen bukott eladók és pincérek. Nagyjából ez Barcelona. Számomra legalábbis kvázi ennyit jelent (illetve egy kicsit a tengerpartot, a napsütést, a pálmafákat, a halacska deszkás lányokat, Michael Laudrup-ot és Gaudi eszetlenségeit is). Na és persze az évről évre megrendezett Primavera Sound fesztivált, ami a közelben található szemétfeldolgozó üzemnek (?) köszönhetően még a városnál is büdösebb. Ráadásul olyan drága (4,5 euró/vizezett sör), ami maximum egy jól szituált norvég turistának nem fekszi meg a gyomrát. Ennek ellenére mégis mindig visszahúz a szívem, mert nincs még egy olyan hely Európában, ahol egyszerre pityereghet az ember Jeff Mangum leírhatatlanul csodálatos dalain, kéz a kézben romantikázhat a Mazzy Star meseszerű álom popja alatt, önfeledten ugrálhat az Olivia Tremor Control gitárcentrikusra hangszerelt slágereire, hülyére röhögheti magát a Mayhem varacskkal teli black metálján, bő fél órán keresztül mosolyoghat a Veronica Falls cukiságból jeles twee popján és a Girls bájosan homoerotikus performanszán, vagy épp válrándulásig léggitározhat a The Men szanaszét zajolt rock and rolljára. Csalódás? Ugyan már! Na jó, talán kicsit, mert a Yo La Tengo és a Wilco nem csak lemezen kurva unalmas, hanem élőben is. Illetve, mert önhibánkból adódóan lemaradtunk az Archers of Loaf és a Big Star minden bizonnyal zseniális előadásáról.
Olyasmiről már számtalanszor hablatyoltam, hogy Wipers + Ramones + Misfits. Sőt, nemrégiben a Wipers + Wire kollaborációról is esett szó. A Dead Kennedys-zel azonban még sosem borolnáltam össze Portland legdeprimáltabb punkjait. Idáig, mert a szuper csinos gitáros lánnyal felálló colombus-i Nervosas-nak köszönhetően végre ezt a lépést is megtehetem.
Ami valójában nem is válasz, hanem kihívás egy bűbájos csatározás-féleségre, amit részemről New York máris megnyert San Francisco ellen. mert ahogy Söcsö mondaná a Household esetében lényegesen orbitálisabb a POPPY HOOK.
Üröm: a Bare Wires bandán belüli nézeteltérések miatt olyannyira oszlásnak indult, hogy már nem is létezik.
Öröm: Matthew Melton a zenekar legbajszosabb egyede nem sokáig tétlenkedett, mert máris új bandába tömörült. A Warm Soda névre hallgató formáció nagyjából ugyanazon az úton poroszkál, mint a Bare Wires, csak náluk - a korábbiakkal ellnetétben - a power pop van túlerőben a garázs rockkal szemben és kevésbé buzis az attitűd.
Ismételten nyomatékosítani szeretném, hogy a cukiság közel sincs egyenes arányban a karcsúsággal és a hatalmas barna szemekkel. Itt van példának okáért a korábban már általam is említett Oaklandi Midnite Snaxxx. Lehet, hogy egy picit dundik és úgy vicsorognak, mint Csihar Attila, de az a fajta báj, ami a dalaikból sugárzik, minden második őzike szemű tündér tüneményességén túl tesz. Nem hisztek nekem? Akkor hagyatkozzatok a hallójárataitokra és füleljetek bele az alábbi két dalba. Aztán ha ez megvolt, tegyétek magatokévá a májusban megjelent debütlemezt, amely elejétől a végéig a Ramones és a The Go-Go's által felállított törvényszerűségekre hivatkozik.
