Emmanuelle Seigner (Ultra Orange & Emmanuelle), Anton Newcombe (The Brian Jonestown Massacre), Lionel Limiñana és Marie Limiñana (The Limiñanas) büszkén bemutatja:

Az idei Teenage Fanclub lemezt nem a veterán skót gitárpoppereknek köszönhetjük, hanem a messzi Seattle-ben ténykedő Supercrushnak, akik oly csodásan elevenítik fel az A Catholic Education és a Bandwagonesque hangulatát, hogy az már-már zavarbaejtől. Jóllehet a  Never Let You Drift Away csupán egy válogatáslemez, amin 2 új dal hozzáadásával csokorba szedték a korábbi kislemezeiket, számomra újdonságként hatott, mert én idáig összvissz két dalt ismertem tőlük.

Vannak olyan zenekarnevek, melyek annyira magukért beszélnek, hogy a banda tevékenységikörét kb nincs is értelme körülírni. A Kitty Kat Fanclub például szerintem tökre ilyen. Aki ebből a három szóból nem jön rá azonnal, hogy milyen zenét játszanak, az sürgőssen iratkozzon be egy gyorstalpaló fantázia tanfolyamra, vagy vessen még egy pillantást a fenti fotóra, és gondolkodjon el azon, hogy vajon miért azt a címet adtam a posztnak, hogy új kedvencet avatok. Ha még ezek után sincs meg a megoldás, akkor bizony kénytelenek lesztek végignézni/hallgatni az összes alábbi videót.

Elsőként mondjuk a május 31-én napvilágot látó Dreamy Little You című debütlemez címadódalát.

Majd két élőben prezentált dalt ugyanonnan.

Végül pedig néhány korábbi szerzeményt.

Nem feltétlenül vagyok híve a memoároknak és az ilyen-olyan megemlékezéseknek, de Kurt Cobain halálának 25. évfordulóján valamiért úgy éreztem, hogy muszáj Nirvana felvételek szem és fülügyrevételezésével töltenem a szabadidőmet. Ami (azok után, hogy felfogtam hanyadikát is írunk tulajdonképpen) nagyjából meg is valósult. Közben pedig végig azon filóztam, hogy mikor és hol találkoztam velük először, de akárhogy törtem a fejem, képtelen voltam pontosan felidézni. Egy valamiben azonban tuti biztos vagyok: amikor először szembesültem a Territorial Pissings tűéles gitárokkal agyonzajolt rigmusaival, akkora popkulturális sokk ért és olyan döbbenet ült ki az arcomra, mint még soha. Egész egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy lehet valami ennyire nyers és dühös, mindennek ellenére pedig elképesztően dallamos. Ráadásul annyira őszintének hatott az egész, hogy a létező összes hörgő-morgó metál acsarkodás bohózatnak tűnt mellette. (Ezt egyébként a mai napig így gondolom). Emlékszem valahányszor rossz kedvem volt, azonnal rohantam a magnóhoz, hogy teljes hangerőn üvöltessem. Ebből persze mindig valami megmagyarázhatatlan, szürreális örjöngés kerekedett, ami ablaktörés és bútordarabolás helyett többnyire bőgéssel végződött. A dal lezárása amúgy a mai napig képes könnyeket csalni a szemeimbe. Abban a néhány másodpercben szerintem az addig létező összes fájdalmát sikerült kiüvöltenie magából.

Mindkettő lehetne kicsit FÉRFIASABB, de mindegy, nem panaszkodom. Annyi zenei jellegű csalódás ért már idén, hogy ezen az apróságon tutira nem akadok fenn.

Kedves Emily! Isten ments, hogy plagizálással vádoljalak, de nem gondolod, hogy az új Tacocat dal túlságosan is hasonlít Lou Reed Vicious című slágerére? Amúgy marhára várom ám az új lemezt. Május 3-án lát napvilágot ugye?

Várjuk együtt izgatottan a pofán szarós post-punkban utazó Institute új nagylemezét, mert elképzelhető, hogy minden eddiginél undorítóbb lesz.

A jóslat, miszerint a február elején beharangozott új Sacred Paws dal előbb-utóbb nagylemezzé duzzad valóra vált. A Run Around the Sun című album Május 31-én gurul ki a Rock Action Records és a Merge közösen bérelt istállójából. Íme a nyitó dal és a februári meglepetés élőben rögzített variánsa.

Nem akarom elkiabálni, de az alábbi két dal arra enged következtetni, hogy az élő hangszereknek legalább olyan fontos szerepük lesz a március 15-én napvilágot látó, Jicks nélkül készült új Stephen Malkmus lemezen, mint a digitális kütyüknek.

Kigurult az első single az új Sebadoh lemezről. Seggre ugyan nem huppantam tőle, de kétségbe sem estem. Már csak azért sem, mert lesz  még rajta 14 dal, melyek közül akár mindegyik túlszárnyalhatja az alábbit.