Nem feltétlenül vagyok híve a memoároknak és az ilyen-olyan megemlékezéseknek, de Kurt Cobain halálának 25. évfordulóján valamiért úgy éreztem, hogy muszáj Nirvana felvételek szem és fülügyrevételezésével töltenem a szabadidőmet. Ami (azok után, hogy felfogtam hanyadikát is írunk tulajdonképpen) nagyjából meg is valósult. Közben pedig végig azon filóztam, hogy mikor és hol találkoztam velük először, de akárhogy törtem a fejem, képtelen voltam pontosan felidézni. Egy valamiben azonban tuti biztos vagyok: amikor először szembesültem a Territorial Pissings tűéles gitárokkal agyonzajolt rigmusaival, akkora popkulturális sokk ért és olyan döbbenet ült ki az arcomra, mint még soha. Egész egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy lehet valami ennyire nyers és dühös, mindennek ellenére pedig elképesztően dallamos. Ráadásul annyira őszintének hatott az egész, hogy a létező összes hörgő-morgó metál acsarkodás bohózatnak tűnt mellette. (Ezt egyébként a mai napig így gondolom). Emlékszem valahányszor rossz kedvem volt, azonnal rohantam a magnóhoz, hogy teljes hangerőn üvöltessem. Ebből persze mindig valami megmagyarázhatatlan, szürreális örjöngés kerekedett, ami ablaktörés és bútordarabolás helyett többnyire bőgéssel végződött. A dal lezárása amúgy a mai napig képes könnyeket csalni a szemeimbe. Abban a néhány másodpercben szerintem az addig létező összes fájdalmát sikerült kiüvöltenie magából.