Valószínüleg továbbra sem én vagyok az ország leghitelesebb hardcore megmondó embere (nem is akarok az lenni), de remélem azzal minden keménymag szaki egyet ért, hogy a Rolex idei lemeze az Árpád-háziakat is odabassza királyságban. 13 percnyi behatárolhatatlan őrületről van szó, ahol simán megfér egymás mellett a technikás matek gitározás, a kutyaugatásra emlékeztető énektémák, a tuc-tuc ritmusok (Stripes), a szörfös szárazfa pengetés (Welcome to My Joy) és még egy csomó minden más. A csúcspont egyértelműen a Frida című egyperces szösszenet, amelyben a szuper dallamos aláfestő zene és Khidhar veszett csaholása olyan abszurd, mégis csodálatos elegyet alkot, mint a Haribo maci és a sör.