Az ABBÁ-ig visszamenőleg minden évtizedre jut legalább egy elképesztően lökött "skandináv" popzenekar. Az első dilibombát öncímű debütlemezével a még tinédzser Björk dobta le 1977-ben Izlandon, amit későbbi albumain, illetve  a 80-as években a Tappi Tíkarrass-szal és a Sugarcubes-szal még tovább bolondított. Majd 1992-ben jött a már majdnem skandináv Észtország és a Dallas, akik sajnos nem robbantak akkorát, mint ami megillette volna őket. Pedig szerintem még az ugandai pigmeusoknak is hallaniuk kellett volna a detonációt. A nullás évek közepén a svéd Love is All folytatta az fékevesztett kelekótyaságot, majd 2015-ben finn színekben megérkezett Litku Klemetti, hogy még egy lapáttal tegyen a lükeségre. Mindeközben a norvégok síri csendben lapítottak, mígnem 2019 februárjában egy elkészpesztően buggyant zajos matek pop lemezzel (Birthday) előbújt gleccser fedte rejtekéből a trondheimi Pom Poko, és akkora dilizésbe kezdtek, amivel valószínűleg a totál zakkant Deerhoofot, a bájosan lökött Enont és a gitárgyilkos Marnie Sternt is öröm hüppögésre késztették. Sőt, talán még Nelly Furtadot is, mert a kerge marha módon megzenéssített matekpéldák közé eldugtak néhány olyan dalt is, melyek egy az egyben a 90-es évek rádióbarát R&B slágereit idézik. Hát mi ez, ha nem maga a hangjegyekbe öltöztetett bolondéria?!?! Ezek után, én a magam részéről simán meg merem kockáztatni, hogy ők lesznek a 20-as évek dili pop pápái. Utánuk már csak a dánokon és a feröerieken a sor, hogy bizonyítsanak.