Felkelek, kinézek az ablakon, kurvák és néger dílerek állnak az erkély alatt. A szemközti téren egy picsa részeg katalán öregasszony kukákat borogat. A menetrendszerűen hajnali 4-kor érkező takarító autó olyan zajt csinál, hogy az egész utca beleremeg. Csatornaszag és tömegnyomor mindenhol. Kedvességből többszörösen bukott eladók és pincérek. Nagyjából ez Barcelona. Számomra legalábbis kvázi ennyit jelent (illetve egy kicsit a tengerpartot, a napsütést, a pálmafákat, a halacska deszkás lányokat, Michael Laudrup-ot és Gaudi eszetlenségeit is). Na és persze az évről évre megrendezett Primavera Sound fesztivált, ami a közelben található szemétfeldolgozó üzemnek (?) köszönhetően még a városnál is büdösebb. Ráadásul olyan drága (4,5 euró/vizezett sör), ami maximum egy jól szituált norvég turistának nem fekszi meg a gyomrát. Ennek ellenére mégis mindig visszahúz a szívem, mert nincs még egy olyan hely Európában, ahol egyszerre pityereghet az ember Jeff Mangum leírhatatlanul csodálatos dalain, kéz a kézben romantikázhat a Mazzy Star meseszerű álom popja alatt, önfeledten ugrálhat az Olivia Tremor Control gitárcentrikusra hangszerelt slágereire, hülyére röhögheti magát a Mayhem varacskkal teli black metálján, bő fél órán keresztül mosolyoghat a Veronica Falls cukiságból jeles twee popján és a Girls bájosan homoerotikus performanszán, vagy épp válrándulásig léggitározhat a The Men szanaszét zajolt rock and rolljára. Csalódás? Ugyan már! Na jó, talán kicsit,  mert a Yo La Tengo és a Wilco nem csak lemezen kurva unalmas, hanem élőben is. Illetve, mert önhibánkból adódóan lemaradtunk az Archers of Loaf és a Big Star minden bizonnyal zseniális előadásáról.

További videók, itt