Alapvetően Zsüli miatt csámpáztam el a távoli Belgiumig, de ott tartózkodásom négy napja alatt lehetőségem nyílt a 15. élet évébe lépő Toutpartout koncertszervező iroda szülinapi zsúrján is részt venni. Eme jeles esemény rövid összefoglalója következik most.

Scout Niblett-tel kezdődött minden, így utólag visszagondolva azonban azt hiszem jobb lett volna, ha ő zárja a rendezvényt.  Teljesen világos volt, hogy vele kapcsolatban mindenre számíthat az ember, csak felhőtlen örömzenére nem, de olyan mértékű depressziós sokkra, mint ami a zsúfolásig telt terembe lépve falhoz vert abszolut nem számítottam. Ilyen szomorú dolgot én még életemben nem láttam. Annyi fájdalom szorult ebbe a nőbe, hogy az néha komolyan ijesztő volt. Ráadásul mindez olyan őszintén áradt belőle, hogy tényleg kétségbeejtően valóságosnak tünt az egész. Bő 30 perc alatt többször került szóba a halál, mint a komplett Mayhem diszkográfián. Hihetetlenül félelmetes volt, csak akkor tudtam megnyugodni, amikor az előadás vége felé egy elbaltázott akkord fogás következtében kicsúszott egy apró mosoly a "bajsza" alól. 100 százalékosan azonban csak akkor lettem meggyőzve arról, hogy nem fog tragédiába torkolni az esemény, amikor az utolsó dal végén olyan őrületes ujjbegy pöcöktetős stoner rockolásba kezdett, aminek hallatán valószínűleg Josh Homme is csak keresgélte volna az állát.

Lehet-e egy kockásinges favágó folkban utazó együttes koncertje elképesztő erejű energiabomba? Ez egy olyan kérdés, aminek már a felvetése is óriási baromság. Gondolja az az ember, aki még nem látta élőben a Deer Tick-et. Őszintén szólva lemezen nem igazán csípem őket - ha ilyesmiről van szó, akkor én inkább  The Tallest Man on Earth párti vagyok - de kiderült, hogy élőben, mindez rock-ba oltva egy undorító suttyó fogatlan paraszttól hihetetlenül szórakoztató tud lenni. Az pedig, hogy miként sikerült az énekesnek foggal kinyitnia - merthogy eme szervből, mint mondtam nem sok állt rendelkezésére -  egy Delirium típusú sört (max respekt a választásért) örök rejtély marad.

Dosh. Mond bárkinek is bármit ez a név? Nem hiszem, bár lehet, hogy én vagyok túl műveletlen. Bevallom férfiasan, hogy soha a büdös életben nem hallottam róla. Csak azért néztem meg mert épp egy mínősíthetetlenül szar zenekar koncertjén áldogáltam, és már nem sok választott el attól, hogy agyfaszt kapjak. Annak érdekében, hogy ezt elkerüljem, már a második szám után menekülő pozicíót vettem föl, és meg sem álltam az alagsorig, ahol egy fura hippi mindenféle leamortizált kütyün, szintin, zongorán, dobon, meg a jóisten tudja még min zenélt tök egyedül, úgy hogy a nulláról indulva, mindenféle előregyártott loop-ot nélkülözve, ott helyben vette fel az alapokat, amikre aztán rázajongott. Hát nem elképesztő? Dehogynem. Ráadásul ebből az egészből a végére egy nagyon durván összetett, de mégsem kaotikus, sőt szuper dallamos táncolható muzsika kerekedett.

Vannak zenekarok, akiknek kedvelésével kapcsolatban egész egyszerűen nem tudok dűlőre jutni. Ilyen pl. a The Black Heart Procession. Szeretem a második lemezt, de utálom a harmadikat. Bírom a gitártémáikat, de a hegedűtől és a rengeteg zongorától a falra mászok. Abban bízva, hogy egy élő előadás végre pontot tesz az évek óta húzódó dillemára tűkön ülve vártam, hogy a húrok közé csapjanak végre. Sajnos a megvilágosodás ezúttal is elmaradt. A klimpírozást továbbra is száműzném a zenéjükből, a fűrészes megoldások viszont borzasztóan tetszettek. Sajnos az új albumot még nem igazán ismerem, (lemezbemutató túra volt, így a repertoár nagy része erről került ki), ezért sokszor azt sem tudtam mi van. A hangulat viszont óriási volt, és a megszólalás is megért egy misét. A kérdőjelek tehát továbbra is fennállnak velük kapcsolatban, bár valamelyest azt hiszem a "szeretem" felé billent a mérleg nyelve. Ahhoz azonban, hogy teljesen biztos legyek a dolgomban, azt hiszem szükségem lenne még egy előadásra.

A többi szemügyre vett előadót inkább nem minősíteném, de a rend kedvéért azért felsorolom őket.

Lightning Dust, Githead, Shit and Shine, The Duke And The King, Tony Dekker, Phosphorescent