Állandón kétségbe vagyok esve amiatt, hogy bizonyos zenekarok koncertjére soha a büdös életbe nem fogok tudni eljutni. Lásd Stephen Malkmus, Blondie stb... Rengeteg ilyen álmom van, sajnos azonban ezek nagy része valószínűleg sosem valósul meg. Az egyik legtriviálisabb példa erre a 80-as 90-es évek Kiwi pop-ja. Egy Bats, egy Chills, urambocsá egy Clean bulira eljutni, innen Közép-Kelet-Európa szívéből kb annyi esély van, mint kolozsvári szalonnából habcsókot csinálni. Tehát nagyjából semmi, csak a remény marad meg ilyenkor, az viszont úgy tűnik néha bőven elég a beteljesüléshez.

Így történhetett meg, hogy Robert Scott vámpírfőnök és 3 kedves vérszívó társa Észak Európa Velencéjében, valahol a kínai és a piroslámpás negyed határán egy trafó méretű szar kis klubban másfél órás előadást tartott a pop zenéről. 
Ezen az elképesztően izgalmas szemináriumon leginkább arról esett szó, hogy miként lehet pofon egyszerű alapokból szuprazseniális, soha meg nem unható, a bazilár membránt az isten szerelméért el nem engedő gitárpop dalokat kreálni úgy, hogy eme jóság mindenféle jópofizás nélkül őrületes táncolásra késztesse a hallgatóságot.

A téma megértéséhez egy több évtized alatt összeállított enciklopédia volt segítségünkre. Alapvetően úgy lett volna logikus, hogy időrendi sorrendben haladunk a tananyaggal, a professzor úr azonban másképp gondolta. A közelmúlt került terítékre először, majd összevissza ugráltunk az időben, annak érdekében, hogy mindenki számára világossá váljon a műfaj kortalansága. 
Eddig nem túl bonyolult igaz? Hát persze, hogy nem. Azonnal felfogtuk mindannyian, hogy ami a témán belül 1987-ben működött, az bizony 2009-ben is szuperül megállja a helyét. Mégpedig azért, mert az ilyesmi (lemezen és színpadon egyaránt) épp oly hiteles tud lenni egy húsz éves kölyök kottafüzetéből, mint egy negyvenes éveiben járó bácsiéból.

Rendkívül fontos alkotóeleme volt a programnak, hogy lehetett jelentkezni és kérdéseket feltenni. Valaki mellettem például arra kereste a választ, hogy miként lehet egy kevésbé jól sikerült lemez aranyos, de nem túl izgalmas instrumentális nótájából valóságos csodát varázsolni. A válasz a következő volt. 

Ezzel egyben az is kiderült, hogy egy alapvetően férfi vokálra épülő együttes előadásán milyen sokat tud dobni egy hébehóba felbukkanó bájos női hang.

A töménytelen mennyiségű popkultúrális definícó mellett, technikai jellegű kérdések is napirendre kerültek.  Szó volt például arról, hogy a hibátlan megszólalás érdekében bizony minden szám után bíbelődni kell egy kicsit a potméterekkel és a hangolókulcsokkal, még akkor is, ha a keverő pultnál álldogáló 16 éves kislány tökéletes hangzást biztosít a zenekarnak.

Végül, de nem utolsó sorban jó erősen a fejünkbe vésték, hogy hogyan kell tökéletesen lezárni egy hibátlan előadást. A lényeg: végy egy középtempós, nem túl hosszú  dalt, amit mindenki ismer, de véletlenül se a legnagyobb sláger legyen, mert az elég béna húzás lenne. Az sem túl jó, ha vadiúj a nóta, mert nem bitzos, hogy mindenki ismerni fogja. Fontos viszont, hogy lehessen rá táncolni, de csak módjával, mert ekkorra a közönség nagy része már hulla fáradt. A ráadás engedélyezett, amennyiben nem megy át az egész pengető dobálós puszi, pacsi buzulásba.

Most pedig jöjjön a csajos sztori, meg a vásárlás körüli hercehurca. Ezt most sajnos képtelen vagyok ilyen debil módon körülírni, úgyhogy megpróbálok értelmes lenni. Szóval volt egy Charlie ASH nevű nem túl érdekes electro popban utazó, élőben azonban egész szórakoztató előzenekar, melyben egy igencsak szeretetreméltó "maori" lány énekel. Teljesen érthetetlen módon a sors valahogy úgy hozta, hogy az egész Bats bulit végigtáncoltam vele. Miután vége lett a koncertnek kicsit elszomorodtam, mert sehol sem találtam a merch pultot. Úgyhogy gyorsan megittam a búcsú sörömet, és elindultam a kijárat felé. Fél úton sem jártam, amikor valaki hirtelen elkapta a mancsomat és szabályosan elkezdett vonszolni maga után. Hogyhogy nem az én kis dalospacsirtám volt az, akit egyébként Rosie-nak hívnak. (ez nyilván nem volt véletlen) Gondoltam, ezt nem árt tudni, mielőtt lerángatja a ruháimat a backstageben, úgyhogy megkérdeztem tőle. Csak a színpadig jutottunk, így a kufirc elmaradt, viszont odalökött a fővámpír elé, aki az elmelvénynek támaszkodva egy nem túl nagy méretű hátizsákból épp a portékáit pakolta kifelé. Ez konkrétan 4-5 pólót és nagyjából ugyanennyi cd-ét jelentett. Juppi, megvan a bazár mondtam magamban, és illedemesen megköszöntem a leányzónak az útbaigazítást, aki egy sima nincs mit helyett, az összes pólót rám aggata, majd mindegyik lemezről mondott valamit, hogy melyik miért kurva jó. Én meg csak áltam ott, mint egy idétlen karácsonyfa. Aztán mikor végre kicsit magamhoz tértem választottam és fizettem. Csakhogy ez a derék denevér képtelen volt 50 euróból visszaadni, ezért gyorsan megkerestem haveromat pénzváltás céljából, majd ismét fizettem. Mire visszaértem a csajszi már sehol nem volt. Kihasznált az átkozott. Biztos csurran-cseppen neki valami az eladott Bats portékákból. GONOSZLÁNY. Na mindegy, gyorsan kezet fogtam a mesterrel és tényleg távozóra vettem a figurát. A lemezt pedig jól ott felejtettem, hogy az isten verjen meg...

további videók