"like your favourite Byrds and Feelies records being drowned out by your neighbour's stoned noise jams."

"influenced by such sprawling records as "69 Love Songs", "Sandinista" and "Bee Thousand".

The approach and sound recall the wonderful jangle pop legacy of the Flying Nun label, Crooked Rain-era Pavement and Elephant 6 bands like The Apples In Stereo."

Ilyen definiciók mellett joggal gondolhatná az ember, hogy a Grand Pocket Orchestra/No Monster Club tagjaként ismert Mark Chester, Ginnels névre hallgató önálló projectjével megalkotta a világ legtökéletesebb zenei vállalkozását. Nos ez nyilván nem így van, de azért eléggé ordít a rendben lévőség.

                                                                                                                                              Elképzelni sem tudom, hol bujkál és mit csinál mostanság Fabienne Delsol. Úgy eltűnt, mintha sosem létezett volna. Na sebaj, idővel csak előkerül. Addig pediglen, amíg ez bekövetkezik, hiánypótlásként bemutatom nektek Bridget Battle-t a Tweens együttes dalospacsirtáját, aki gyakorlatilag úgy ahogy van ellopta Fab hangját.

Hiába reménykedem teljes kicsinységemben, hogy a Swearin' turné megkörnyékezi Magyarországot, sehogy sem akar összejönni. Ráadásul az új lemez sincs még sehol. Kész szerencse, hogy egyre több hasonszörű banda bukkan fel mostanság a popzene képzeletbeli palettáján. Így legalább tudok mivel vígasztalódni.

                Az, hogy a franciák garázs rockban eszetlenül erősek, nyilván mindenki számára egyértelmű, de hogy a hetvenes évek végi észak-ír power pop/punkot is szerfelett érzik, talán már nem ennyire evidens. Előttem legalább is baromira nem volt az. Egészen addig, amíg bele nem futottam a párizsban székelő The Protokidsbe, akik úgy ontják magukból a tiszavirág életű belfasti szcéna rigmusait, mintha a Good Vibrations kiadó (The Undertones, Protex, Rudi stb...) puttonyából pottyantak volna a világra.

Most már biztos. Október elején végre napvilágot lát a So Cow, The Long Con című vadiúj nagylemeze, mégpediglen a Goner Records gondozásában. Kész stúdió anyagot sajna még nem tudok mutatni, de összegyüjtöttem néhány egészen vállalható koncertfelvételt az új dalokból, melyek alapján szinte biztos, hogy beigazolódik mindaz, amit a poszt címében állítottam.

A klasszikus boci

Hektikus post-punk paranoia

Pixies analógia

Ilyen szépen még nem trécselt egymással szóló és basszusgitár ebben az esztendőben, az tuti.

2013 legpompásabban üvölthető refrénje. Annyira kurva jó kimondani azt, hogy Berry, Berry,Berry, Berry,Berry, Berry Richardson. Próbáljátok ki!!!!!

Oh, oh, tü-dü-dü dá-di-dá-di

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              Ha mackó szemmel nézve Denton a pop punk fővárosa, akkor San Francisco csak is kizárólag a post punk-é lehet, lévén hogy számomra az itt székelő Rank/Xerox egyenló leginkább a műfaj XXI. századi férfias mivoltával. Egyetlen banda persze nyilván kevés ahhoz, hogy fővárosi rangra emeljünk egy települést, éppen ezért mutatok sebtiben + kettőt, akiknél a tűhegyesre torzított gitárbökések épp oly pompásan érvényesülnek, mint a Xeroxnál.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                Csúnya, rusnya, riasztó, mintha Calvin Johnson és Stephen Cogle együttes erővel dünnyögné világgá a földgolyóbis összes búját-baját, tűéles gitár bökések kíséretében. Becsszó, hogy a brisbane-i Wrong Man még az azonos című Hitchcock klasszikusnál is feszültséggel telibb.

                    Beat Happening és Vaselines. Mások szerint Byrds, Zombies, Beatles, Velvet Underground illetve Brian Eno, ami a Tomorrows Tulips vadiúj Experimental Jelly című lemezének egészét tekintve tulajdonképpen helytálló, de ha csak az alábbi dalból indulunk ki - ami amúgy az elmúlt 1-2 órában tuti, hogy a világ legcsudibb dala volt), akkor ők mégis csak a tengerpartra ebrudált Silver Jews, Beat Happening és Vaselines.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              Még mielőtt belefulladnánk a cukiságba, evezzünk ocsmányabb vizekre és merüljünk el a kbd punk tengerében az Ex-Carbonas/Ex-Humans tagokból álló Foster Care segítségével, akik keleti partiságuk ellenére legalább annyira nyugati partiak, mint az Angry Samoans vagy a Circle Jerks.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              Oké, lehet hogy ismét elég lett volna update-elni az előző Rangdangs posztot, de akkor nem tudtam volna beszúrni ezt a csodás képet Charlyne Yi-ről, ami lássuk be kész katasztrófa lett volna. No de most, hogy mindez megtörtént és a lelki üdvösségem totál helyre állt, elárulom gyorsan a frissítés valódi okát. Minap kiderült, hogy a korábban 4 számosnak hitt bemutatkozó anyag, valójában 8 dalt tartalmaz!!! Hát mi ez, ha nem varázslat? Remélem két hét múlva arról számolhatok be, hogy az igazság a 12-es számban rejlik. Továbbá sikerült végre rájönnöm, hogy Charlyne tisztára olyan, mint a Sugarcubes érabeli, (vagy még korábbi) Björk. Tudjátok, amikor még ő is egy kedves aranyos, bohókás lány volt, szuper pop dalokkal. És ha már a varázslatoknál tartunk, az alábbi videón (ami egyébként a Paper Heart egészen szuper soundtrackjéről való)  nem Zooey Deschanel dobol véletlenül, a kurva életbe?!?!?!?!?!?!?!

Még valami. Charlyne-nak van egy Keychain nevű bandája is, ami annyiban különbözik a többitől, hogy az imádnivalóan sipákoló poppy hook, néha átmegy eszement no wave kavalkádba.