Söcsö tavaly már tartott egy kisebb prezentációt a Joe Pernice (Pernice Brothers) / Norman Blake (Teenage Fanclub) alkotta The New Mendicants-ről. Akkor még csak egy 6 számos ep-vel büszkélkedhetett az amerikai/skót szupergrup, idén azonban már egy nagylemezt is magukénak tudhatnak. Nem mondom, hogy az Into the Lime névre hallgató dalcsokorral valamiféle világmegváltó dolgot tettek le az asztalra (a Euros Child-dal közös Jonny például kétségkívül nagyobb durranás volt), de annak aki szeretne kicsit visszarepülni a 90-es évekbe néhány kedves, öreguras gitár pop dallamért, vélhetően nem fog csalódást okozni.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                      Volt idő, amikor úgy éreztem, hogy a cukiság és a bájos dalok ellenére valami nem stimmel a brooklyn-i Habibi háza táján. Mára azonban kiderült, hogy a gömbölyűnél is gömbölyűbb náluk minden. Tova tűntek a félelmek, köddé váltak a kételyek, mert a kvartett nemrég napvilágot látott első nagylemezének minden egyes másodperce arról árulkodik, hogy szerfelett mesterien ötvözik a post punkot a 60-as évek csaj popjával. Mindemellett hálistennek az amatőr báj is megmaradt, ami kizárta, hogy a végeredmény az újkori Dum Dum Girls-re, vagy a Savages túlértékelt "stadion rockjára" emlékeztessen.

Élőben is ultra menők.

És felodolgozás ügyileg is totál rendben vannak.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  Már-már kezdtem elhinni, hogy idén sikerül megúsznom a milyen kiváló lemezekről maradtam le a tavalyi esztendőben típusú évről-évre előbukkanó őrületet, amikor egy sacramentói mellékutcában frontálisan karambolóztam a Boats! együttes Black & White című lemezével, ami az ütközés hatására pompázatos Buzzcocks, Briefs és Clorox Girls dallamokkal árasztotta el a hallójárataimat.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                              Na persze csak képletesen, utalva ezzel a képen látható, külcsínben a New York Dolls-t simán porig alázó együttes nevére. A 2008-ban alakult portlandi The Cry! java részt saját dalokban utazik, az összkép mégis olyan, mintha egy Exploding Hearts tribute zenekarról lenne szó. Méghozzá egy baromi ügyes tribute zenekarról, lévén hogy épp olyan arányban adagolják, az NYD féle glamet, a Clash/Buzzcocks típusú punkot és a Paul Collins által fémjelzett power pop-ot, mint a 0-ás évek legnagyszerűbb lemezét prezentáló tragikus sorsú példakép. Íme a 3 évvel ez előtti remek debütálás. Az alábbi dalok pedig már a márciusban napvilágot látó Dangerous Game című második nagylemez előhírnökei.

indie pop/rock, gitározós akármik:

Tony Molina - Dissed And Dismissed

Swearin' - Surfing Strange

Waxahatchee - Cerulean Salt

The Thermals - Desperate Ground

Superchunk - I Hate Music

Throwing Muses - Purgatory/Paradise

Speedy Ortiz - Major Arcana

Ovlov - Am

Rose Melberg – September

She & Him - Volume 3

The Stevens – A History of Hygiene

Mikal Cronin - MCII

Joanna Gruesome - Weird Sister

Veronica Falls - Waiting for Something to Happen

The Blanche Hudson Weekend - How Many Times Have You Let Me Die?

power pop, punk, ilyesmik:

The Protokids - Geometric Boy 7"

The Solicitors - Made To Measure Ep

The #1s - Sharon 7"

Radioactivity - S/t Lp

Joint D? - Satan Is Real Again... LP

Household - Elaines Ep

Shark Toys - S/t LP

Spray Paint - S/t Lp

Low Culture - Screens LP

Wild Child - S/t 7"

Housewives - S/t Ep

Valley Boys - S/t 12"

Tv Freaks - Two Lp

Sugar Stems - Can't Wait

Shopping - Consumer Complaints

koncertek:

Rank/Xerox@Trafik 

My Bloody Valentine@Club 202

Whirr@Trafik 

Unknown Mortal Orchestra@A38

The Men@Akvárium

Lydia Lunch@A38

Princess Chelsea@Toldi

"Violent Change is a melodic, art-damaged, deeply affecting, thoroughly great album from a band as influenced by UK '77 punk and Killed By Death comps as it is by GUIDED BY VOICES"

Eme szavakkal jellemzi legújabb üdvöskéjét, a friszkói illetőségű Violent Change-et a Chatolic Guilt Records. A punkoskodás mondjuk szerény véleményem szerint nem annyira jellemző rájuk, a Guided by Voices párhuzam viszont nagyon is helytálló. Főként ha Pollardék korai munkásságát vesszük alapul. Két dal erejéig egyébiránt az alábbi posztban agyon ajnározott Tony Molina is vendégszerepel az együttes idei bemutatkozó lemezén.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                Ez a jóravaló millbrae-i originál hardcore/punk fiatalember (Dystrophy, Lifetime Problems, Caged Animal) valószínűleg baromira megunta, hogy Rivers Cuomo a Pinkerton óta lemezenként csupán 1-2 értékelhető dalt tud kipréselni magából, kvázi megölve ezzel a dicső múltat, ezért saját kezébe vette az irányítást és ő maga kezdett (eleinte Owens nevű zenekarával, később szólóban is) "Weezer dalokat" írni. Nem is akármilyeneket, merthogy ezen szerzemények néminemű túlzással kivétel nélkül elbújhatnának a kék lemezen, vagy a már említett Pinkertonon. Mindez persze így kissé egysíkú és ötlettelen lenne, éppen ezért valamivel kisebb főhajtással ugyan, de a Guided by Voices és a Teenage Fanclub előtt is jócskán lerója tiszteletét. Ráadásul mindezt Iron Maiden/Thin Lizzy-szerű gitárszólókkal színesíti. Igen, jól hallottátok Iron Maiden/Thin Lizzy szerű gitárszólókkal!!! Furán hangzik? Lehet, de kurvára működik.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                          Óriási köszönet a város uccsó punkjának, amiért sikerült rádöbbentenie arra, hogy a Colour Me Wednesday közel sem egy harmadvonalbeli jól fésült anyuci kedvence fiú banda, hanem egy tüneményes csaj centrikus indie pop csapat, akik a klasszikus 80-as évek végi brit gitár popon túl a pop punk-ot és a skat-t is pompásan művelik. Fogalmam sincs miért hittem másképp. Valószínűleg összekevertem őket valakivel.

A CMW-nek pedig azért jár a gigászi pacsi, mert általuk sikerült belebotlanom, a totál hasonló vízeken evező The Tuts-ba.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    Oly régóta ígérgetik a Household csajok, az új ep világra jöttét, hogy én a magam részéről már majdnem lemondtam róla. Minap azonban végre-valahára elérhetővé vált a zenekar bandcamp oldalán, és naná, hogy szuper jól sikerült! Maximum hosszában marad el a 2011-es nagyszerű debütálástól. Egyébként minden épp oly csodálatos rajta. Ergo továbbra is afféleképpen cukiskodnak, mintha egy csilingelő twee pop banda Raincoats-ot játszana.

A lemeznek még csak híre van sajna, hamva nem nagyon, videoklipp ügyileg azonban nem panaszkodhatunk, mert a Cinnamom And Lesbians cínmű dalhoz készült kisfilm, már a második a sorban. Nem is értem mi történt a mi derék Istvánunkal. Nem szokott ő ilyen gyakran klippeket gyártani. Na nem mintha ez baj lenne. Sőt, én a magam részéről annak őrülnék a legjobban, ha az egész lemezt megfilmesítenék.