Ki gondolta volna, hogy Enya legelcsépeltebb slágere röhögve post punkosítható?! Én aztán biztos nem. Sissyék azonban nyilván más véleményen voltak, mert pikk pakk megcsinálták. Igaz csak a refrént nyúlták le, de azt oly pimaszul, hogy arra szavak nincsenek. A dallam például egy az egyben ugyanaz, sőt a szöveg is mutat némi átfedést. A vicc az egészben pedig az, hogy ebben a formában ezerszer jobban működik, mint abban a mű szakrális bugyborékoló űrlófaszban, amibe eredetileg volt csomagolva.

Minden ember életében eljön az a pillanat, ami után már kissé kínos lehet pettyes ruhában táncikálva szivárvány szín esernyőt és albínó katica mintás szélforgót pörgetni. Kivéve persze ha Tracey Tracey-ről van szó. Az ő esetében akkor lennénk csalódottak, ha nem így tenne. A komplett Primitves esetében pediglen akkor, ha az újraalakulásuk óta nem lepnének meg minden évben legalább egy eszement jó hangzóanyaggal. Íme a Spin-O-Rama című legújabb kislemez A-oldala és a hozzátartozó videóklip, amiben pont olyan csodalátos harmóniában élnek egymás mellett a csilingelő twee és a sercegő cipőbámulós gitárok, mint 25 évvel ez előtt.

Sosem gondoltam, hogy egyszer leírom ezt a nevet, mert mégis mi a franc közöm lett volna bármikor is egy béna mainstream folk/alt country énekeshez. Az ég egy adta világon semmi! Most viszont már van a kurva életbe, mert "Mr. Mandy Moore" csinált egy punklemezt!!!!!!!!!!!! Igen, jól hallottátok, egy punklemezt. Egész pontosan egy punkos indie rock lemezt. Oké tudom, hogy korábban Pornography néven barátkozott már a műfajjal, illetve néhány éve összedobott egy heavy metal ihletettségű albumot, de ez most valami egész más. A stílszerűen csak 1984-re keresztelt korong lényegében a korai Replacements találkozása a kései Hüsker Dü-vel!!! Szerintem most tutira azt hiszitek, hogy minimum be vagyok baszva, vagy totál megbomlott az elmém, pedig baromira nem. Erre pontosan 10 dalnyi és 14 percnyi bizonyítékom van.

Úristen már legalább 3 hete nem posztoltam semmi power popposat. Ez már-már vérlázító, úgyhogy tessék itt az új Kurt Baker lemez, ami valójában a tavalyi előtti fantasztikus Brand New Beat b-oldala, lévén hogy olyan dalok alkotják, amelyek valamiért nem kerültek fel a nagylemezre. Mindez persze nem azt jelenti, hogy idén csak egy ócska selejtes válogatásra futotta ennek a derék portlandi úriembernek. A Thin Lizzy/Nick Lowe/Elvis Costello triumvirátus a "csámpásabbik" oldalon is épp oly pompásan érezteti hatását, mint az "A"-n

No nem azért, hogy Heavenly dalokkal haknizzanak. De nem ám! Amelia Fletcher és Robert Pursey, The Catenary Wires néven egy vadiúj szomorkodós akusztikus formációt hozott létre. Hangzóanyag sajnos még nem került ki a kezeik közül, ám az alábbi videó remekül példázza, hogy mire számíthatunk tőlük a jövőben. Ha minden igaz év végén stúdióba vonulnak és nagylemezbe öntik mélabús dalaikat.

Nehéz eldönteni, hogy a Blame You című második nagylemezével idén előrukkoló londoni Gaggers hol állta volna meg jobban a helyét, a 70-es évek végi Nagy Britanniában, vagy az Egyesült Államokban, mert épp úgy árad belőlük a Buzzcocks mókás pop punkja, és a Sex Pistols féle flegma attitűd, mint a Dead Boys ótvarsága, vagy a New York Dolls glammes buziskodása. Én a magam részéről leginkább a két ország között, egy kicsiny atlanti óceáni szigeten tudom elképzelni őket, ahol kárörvendő vigyorral az arcukon ijesztgetik a part mentén úszkáló borjúfókákat.

mert ennél szebbet, csilingelőbbet és dúdolhatóbbat úgy sem találsz. A Comet Gain, Knight School és Crystal Stilts tagokból álló Pale Lights két évvel ezelőtti debüt ep-jéről ódákat zengtem annak idején. Idei nagylemezükkel azonban még azt is sikerült túlszárnyalniuk.

Hiphiphurrá örüljetek velem, mert ma kiderült hogy The #1s  pont olyan szuper nagyban, mint kicsiben. Magyarul, itt van végre az első sorlemez, ami semmivel sem marad el apró társaitól. Igaz ez leginkább annak köszönhető, hogy tartalmát tekintve nem sok újdonsággal szolgál, lévén hogy szinte az összes kislemezdalt rápakolták. Sebaj, ez maximum szépséghiba, amit könyedén retusál az a tény, hogy a friss és ropogós szerzeményekből épp oly szépen árad a 79-es belfast-i levegő, mint a korábbiakból.

Twee pop ide, csaj pop oda, töredelmesen bevallom, hogy a The School 2010-es debütálása nem igazán hagyott mély nyomot bennem. A másodikat pedig talán nem is hallottam. No de ez már a múlt, kár és nem is érdemes rajta rágódni, mert itt az új kislemez, ami úgy ahogy van tökéletes.

Hahó Ivy, mégis mi a rosseb akar ez lenni??? Addig stimmel, hogy ilyen kurva zajos punk maszatolás, de konkrétabban? Az úgy oké, ha azt mondom, hogy olyan mintha a Sonic Youth középlomha Germs-t játszana???